Harmincéves kora után az ember egyszer csak észreveszi, hogy nincs egy hely, nincs egy hely, nincs egy hely, nincs egy hely, ahova mehetne. Legalábbis erre felénk, Keszthelyen nincsenek – pontosabban eddig nem voltak – olyan közösségi terek, amelyek a korunkbeliek (jó, mi már negyvenesek vagyunk) számára kulturált szórakozási lehetőséget nyújtanának.
Mit értek szórakozás alatt? Például azt, hogy elmehessek a barátaimmal valahova, ahol ha akarok, egész este beszélgethetek, nem szaggatja szét az agyamat a tuc-tuc zene, és nem rúdtáncosokként vonagló lányok kerülnek mindenhol a tekintetem útjába, láthatatlan cetlivel a homlokukon, amire az van írva, hogy “bárkivel elmegyek”, jó nem ez, kicsit durvább, de azt most nem írom ide.
Ebből is látszik hogy markánsan eltér az igényem a tizen-huszonéves korosztály túlnyomó részéétől, viszont nem vagyok vele egyedül. És egyszer csak társakat találtam arra az ötletre, hogy szervezzük klubvacsorákat: ültessünk le legfeljebb 16 embert egy asztalhoz, egy hosszú asztalhoz, együnk jókat, és BESZÉLGESSÜNK. Így született meg a Péntek Esti Bisztró Klub, amelynek helyszíne mára híressé vált, ugyanis a keszthelyi jachtkikötőben található. A koncepció tehát egyik részről a közös asztal volt, a másik, hogy mi, a vacsora készítői is a vendégek között ülünk.
November 28-án debütáltunk egy szarvasgombás vacsoraesttel, erről írtam is rögtön utána; aztán decemberben szárnyasvacsorára került sor, coq au vin-től kezdve volt ott minden, január 30-án pedig steaket ettünk főfogásként, igazi érlelt marhából. Vilmos, akivel ketten ötletelünk a menün – az igazság az, hogy leginkább ő, én meg néha hozzászólok -, Olaszországba ment a húsért, és szinte magán kívül mesélte, hogy képzeljem el, elment ahhoz a henteshez, akihez egyébként is szokott, de az éppen bezárt. Na, ott állt, hogy most akkor mi legyen? Pénteken steakvacsora, azzal indult el szerda reggel, hogy 16 emberre neki húst kell hoznia, hát most mit tegyen? Ekkor felhívta valami olasz barátja, hogy úgy harminc kilométerrel odébb, egy másik faluban tud egy jó hentest, menjen oda. Hát odament, és innentől idézem Vilmost:
– Nem hiszed el…olyan volt, mintha nem is a valóságban lennék. Képzeld el, mintha Magyarország legjobb hentese mondjuk Reziben lenne. De ez még nem is jó hasonlat, mert ebben a faluban vagy háromszázan laktak! Bementem a henteshez, beszélgettünk, bezárta a boltot, aztán végigmutogatott mindent, vágtuk együtt a húsokat…áááá, ezt most még nem is tudom elmondani. Döbbenetes élmény volt.
És döbbenetesek voltak a húsok is. Rá kellett jönnöm, hogy leéltem ennyi évet (maradjunk annyiban, hogy negyvennél többet), és még nem ettem igazán jó marhahúst. Idáig. Annyira volt megsütve, amennyire egy steaket szabad – alig -, de az nem volt rágós. Olyan íze volt, hogy majdnem sírtam.
Nos, de kicsit előre szaladtam; ott tartottunk, hogy megvolt a hús, pénteken pedig megkezdődött a munka.
Aztán szépen hazamentünk, ahogy Zorán is énekelte.
Ja, és azt képzeljétek el, hogy olyannyira tartottam magam a cukormentes diétámhoz, hogy nem ettem a saját fánkomból. De volt, aki ennek külön örült, és megette a részemet…
Legközelebb elmesélem, hogy nyílt egy másik hely is Keszthelyen, nekünk, nem tinédzsereknek (khm), ez pedig a Télikert. Mondom, legközelebb.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
