Éppen két éve, hogy cukrászként kezdtem dolgozni. Soha, soha, soha nem gondoltam, hogy összes szakmám közül – pedig van néhány – majd egyszer éppen ezzel kezdek valamit. Persze, ezt már többször elmeséltem – a kezdeteket itt, egy összefoglalóban tavaly nyáron pedig itt.
Nagyon sok munkával és tapasztalattal teli, sikerekben, örömökben, fáradságban és keservekben bővelkedő két év van mögöttem. Néha megállok, és felteszem magamnak a kérdést, hogy akarom-e én ezt, de olyankor aztán kapok egy visszajelzést egy vendégtől, vagy valakitől, hogy hát mennyire hű és há, és annyira hálásak, hogy ezt a minőséget képviselem, hogy ez itt vidéken elérhető. Na, ezek lendítenek tovább.
Egyszer a nyáron volt egy olyan napom, amikor borzasztóan túlvállaltam magam, az első esküvős sütésem volt, fogalmam sem volt, mennyit lehet előre készülni, mennyi időbe fog telni az a plusz huszonöt torta az akkori szokásos húszon felül. Reggel hatra mentem és még este későn az üzemben gályáztam; úgy nyolc körül felhívott az egyik üzlet tulajdonosa, akinek másnap reggelre volt rendelése, hogy nem jöhetne-e be esetleg a sütikért, ha már úgyis ott vagyok, mert elfogyott a bisztrójából a süti. Valami elszakadt nálam akkor, mert elsírtam magam a telefonba, és azt mondtam, hogy nem, nincs készen, és most nem tudok semmit mondani. Aztán kinyomtam a telefont. Az illető fél órán belül megjelent az üzemben egy üveg borral és egy doboz bonbonnal. Na, mondta, Móni, akkor most ezt szépen kibontjuk, iszunk egy pohárral, aztán meglátod, minden rendbe jön, menni fog ez, csak ne keseredj el.
Aztán persze, túléltem azt is.
Közben találkoztam azzal a jelenséggel, hogy más üzletekben árulják a receptjeim alapján készült tortákat, amin tulajdonképpen nem kellett volna meglepődnöm, hiszen én hoztam nyilvánosságra a leírásokat. Mégis rosszul esett, és ezt követően az a kettősség dúlt és dúl bennem a mai napig, hogy egyrészt engednék a bennem élő közléskényszernek, örömmel osztanám meg minden tudásomat – másrészt pedig nem árthatok üzletileg magamnak. Be kellett látnom – félresöpörve álszerénységet és vidéki kisebbrendűség-érzést -, hogy tudok valamit, amit sokan nem. Nem tanultam, vagy talán mégis, az elmúlt húsz év, de főleg az utóbbi hét alatt, mióta bloggerkedem. Ennek egyik alapja a minőségi alapanyagok használata, amihez ragaszkodom. Nem veszek margarint azért, mert olcsóbb, nem veszek gagyi vajat azért, mert olcsóbb, nem veszek gagyi kakaóport, szóval az alapanyagok terén nem alkuszom meg, legalábbis az ár miatt nem. Kifizetik nekem azt, amit kérek, nem vagyok olcsó, cserébe viszont egészen biztosak lehetnek abban, hogy nincs jilk paszta a piskótában, s hogy a tejszín valóban tejszín, nem holmi habosított növényi zsiradék, amelynek nevét számra sem veszem. A másik, hogy a munkámban benne van a szívem. Szoktam is mondani, amikor kérdezik, hogy miért nem lesz ugyanaz a recept két embernél ugyanolyan – azért, mert más a szív. Meg a kéz. Meg a szem.
Tehát, van bennem egy bizonyos mennyiségű tudás, ami tulajdonképpen napról napra növekszik, és az átadásának gátat kellett szabnom, mert még mindig nem tudom igazán jó szívvel elfogadni azt, hogy adott esetben más aratja le a sikerét az én fáradságos munkámnak. Pedig mutatom, miket tartogatok magamban.
A szörnyű az, hogy felejtek. Amiről azt gondoltam, hogy na, ezt nem fogom, azt is simán. Írhatnám füzetbe is, persze… De én blogger vagyok.
Mit tegyek?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
