A múlt hétvégén, a sufnivásárban lőttem magamnak ezt a könyvet. Látszott, hogy kínálója nagy becsben tartja az olvasnivalót, mert ugyanolyan árban adta, mint jobbfajta táskáit: 400 forintért.
Klassz a borítója, és a címe is szemet szúr, azért is ragadtam magamhoz, mert mintha valaki, valahol egyszer már emlegette volna – erre végül is nem jöttem rá, hogy ki, mikor, és tényleg ezt-e, de egy napra jól elszórakoztatott a kötet.
Ugyanis kedden vasárnapot tartottam – ha már a vasárnap nálam felér egy keddel -, ablakot nyitottam rá, és csak feküdtem és olvastam. Hú, de jó volt. A történet pihentető, szórakoztató – aztán van, amikor nem az -, bár a 16. oldalnál megmondtam, mi lesz a vége, valójában arra nem számítottam, amit mégis kaptam.
Levéllel kezdődik – aztán meglepődtem, mert azzal is folytatódik. Mert ez egy levélregény, derült ki aztán számomra is, így jár, aki nem olvassa el a fülszöveget. Azt hisszük, hogy a főszereplő Juliet Ashton Londonban élő 32 éves írónő, mert az ő levelezését olvassuk közel 300 oldalon át, és valóban, a történet egy része körülötte forog. Aztán még az elején 1946 januárjában (innentől indul a regény) levelet kap egy addig számára ismeretlen férfitől a csatorna-szigeteki Guernsey-ről, aki egy fura kéréssel keresi meg őt: adja meg neki egy londoni könyvesbolt nevét és címét, mer Charles Lamb könyveket szeretne rendelni. Mellesleg említést tesz a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságról, ami egy sült malac miatt alakult meg, és ezzel a kis információtöredékkel már rabul is ejtette az épp írói válságban szenvedő hölgyet, akit naná, hogy érdekelt az egész sztori.
Aztán a levelekből szép lassan fény derül mindenre, megismerjük Juliet barátait, és egyre jobban látjuk a Guernsey-i lakosok életét a második világháború alatt, illetve közvetlenül utána, és egyszer csak rájövünk, hogy a könyv középpontjában egy bizonyos Elizabeth áll, akit megismerünk annak ellenére, hogy a háborúban elhurcolták, és még nem tért vissza. Tehát nincs is ott – mégis ott van mindenki szívében, szavaiban, múltjában.
Nem ámítok senkit: vannak pontok, amikor az ember úgy érzi, hogy nyáltengerben úszik, és bár kiszámítható, az egyetlen logikus vég a vég, jólesik elolvasni.
Talán Juliet humora miatt, vagy az emberi sorsok kibontakozása miatt, nem tudom, de úgy tettem le, hogy na, ez jó volt.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: