Zsolti vadászni ment

Tegnap itt aludt nálunk nagyobbik lányom barátnője, akire egyébként nagyon büszkék vagyunk, mert komoly versenysportoló, rendkívül fegyelmezett és céltudatos életet él, ami az én szememben önmagában tiszteletre méltó.

Szóval, este sokáig dolgoztam, éjfélkor épp az alsó szinten levő konyhát mostam fel, és bár a mi hálószobánk a földszinten helyezkedik el, nem is terveztem, hogy az emeletre, a gyerekek szintjére megyek még, de mivel beláttam, hogy a lépcsőre is ráférne egy gyors felmosás, felszaladtam, na jó, felvonszoltam fáradt testemet a lépcső tetejére. Ott aztán földbe gyökerezett a lábam, ugyanis Zsolti, az ideiglenesen nálunk állomásozó csincsilla nézett velem farkasszemet. Lejátszódott gondolataimban hajnalig tartó kergetőzésünk, ugyanis Zsolti élemedett kora ellenére – hat éves már – rendkívül fürge, a szőre selymes, és kicsúszik az ember kezei közül, főleg, ha az az ember amúgy is idegenkedik rágcsálók fogdosásától. Ráadásul arra is vigyázni kell, nehogy megijesszem, mert akkor egyszerűen ledobja a szőrét.

Gyorsan benéztem abba az aprócska szobába, ahol ketrece kapott helyet, és akkor láttam, hogy valaki nem csukta vissza a ketrec oldalára csatlakoztatható hordozó doboz tetejét, és a szemfüles csincsilla élt a kínálkozó lehetőséggel, megszökött a rácsok közül. Levettem a hordozó dobozt a ketrecről, és a nappaliba, a kanapéhoz tettem, amely alatt Zsolti bujdosott előlem. Csalogatónak tettem bele egy kis kaját, majd halkan szólongatni kezdtem: “Zsolti, Zsolti, azanyád, gyere ki”.

Nem jött ki.

Egyszer ugyan majdnem bement a dobozba, de meggondolta magát, és inkább mellette akart elsurrani más irányba.

Én Istenem, Jóistenem, lecsukódik már a szemem, negyed egy, a férjem már rég az igazak álmát alussza, én meg csincsillát kergetek az emeleten, hát normális ez? – tettem fel magamnak a kérdést, teljesen feleslegesen, mert tudtam a választ. Eleve nem normális, hogy ilyenkor még ébren vagyok, pláne, hogy épp takarítok, tulajdonképpen a csincsillakergetés az egyetlen, amire jogos magyarázat van, hiszen nem hagyhatom az állatot egész éjjel a házban bolyongani, még a végén eltűnik örökre, aztán akkor mit mondok a gazdájának. Igyekeztem halkan tevékenykedni, mégis vendégünk van, nehogy azt higgye, nálunk ez sztenderd program.

Próbáltam a jószágot szelíden a doboza felé terelgetni, de hiába; ám a Gondviselés segítségemre sietett, Zsolti az aprócska szoba felé szökellt, amelyben ketrece áll, amit egyébként úgy is hívunk, hogy a Zsolti szobája. Beugrándozott, utána mentem, és becsuktam az ajtót. Fellélegeztem, na, most már nagy baj nem lehet, tudtam, előbb-utóbb visszamegy a ketrecébe magától, ha kinyitom az ajtaját, és így is történt. Kicsit még bújócskázott velem, de végül belátta, nincs esélye.

Fél egy volt. Lefeküdtem végre.

Reggel arra ébredtem, legkisebbem, Zsófi simogatja meg az arcomat.

– Alszol? – kérdezte.

– Igeeen… – mondtam, – hány óra van?

– Nyolc múlt – felelte. – Apával már reggeliztünk.

– Az jó… Főzöl nekem egy kávét?

– Hát, főzhetek, de tudod, milyen hangos a kávégép, felébrednek rá a lányok.

– Akkor hagyd, majd később.

– Á, nem. Hadd tudja meg a vendég is, milyen nálunk az élet.

Hát ilyen. Néha.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)