Nos, amikor egy másik város kávézójában egyszer csak szemben találom magam a saját süteményemmel, az nagyon fura érzés. Először jön a rácsodálkozás, hogy jé, biztosan te vagy az? De igen, az enyém, én találtam ki, pont olyan, ahogy leírtam, valaki elkészítette, és most árulja.
Akár büszke is lehetnék… de mégis, inkább úgy érzem, hogy a csudába, legalább szólhatott volna az illető, hogy helló, tetszenek ezek a sütik, vittem a receptet, köszi.
Olyan, mintha a gyerekemet valami furcsa helyen látnám meg, ahova nem én engedtem el, és csak csodálkozom, hogy kerülsz te ide?
És máris itt vagyunk a másik dilemmánál, ami a napokban foglalkoztat, és ami előbb-utóbb minden családban jelentkezik: az “ott aludhatok…?” kérdése.
Emlékszem, amikor a nagyobbik lányom volt cirka tízéves, egyik osztálytársnője meghívta magához péntek este, úgy, hogy ott is aludjon. Nehezen, de beleegyeztünk. És onnantól kezdve, hogy a gyerek elment délután, csak nőtt bennünk a nyugtalanság. A szülőket tulajdonképpen csak látásból, szülői értekezletekről ismertük. Azt sem tudjuk, hogyan élnek – tudatosult bennünk. Mit néznek a tévében? Mit láthat, hallhat a gyerek? Mi van, ha isznak? Mi van, ha menetrend-szerűen ordítoznak egymással? Mi van, ha csupán véletlenül, de a gyerek olyan sérülést szenved (lelki, de akár fizikai értelemben is), ami az egész életére kihat? Mi van, ha…?
Kissé szemét cselhez folyamodtam: tudtam, ha felhívom a lányomat, csak olyan esti “mi újság”-telefonnal, feltámad benne a honvágy, és haza akar majd jönni. Így is lett. Futottunk érte. Nagy kő esett le a szívünkről, és tudtuk, lehetnek a szülőtársak bármilyen jó fejek, a lányunknak otthon van a legjobb helye.
Most a kisebbik lányunknál, szintén tízévesen, jelentkezett ugyanez a kérdés. Nagyjából ismeretlen iskolai szülőtárs (igaz, legjobb barátnő, de az ő távol élő apukája) látná vendégül, és ugyanaz az érzés erősödik bennünk: nem. Krokodilkönnyek, bánat kísérik a döntésünket, de meg vagyok arról győződve, hogy így helyes.
Eszembe jutott egy ismerősöm, aki az autóját senkinek sem adta oda, semmilyen esetben sem, ám a feleségét és a gyerekét bárkivel fuvaroztatta, ha ő nem ért rá. Nem furcsa? Szerintem nagyon. Az értékrendünk nem egyezik, az biztos. Talán ezt az egész ottalvós kérdést is így célszerű megközelíteni: odaadnád a kocsidat annak a szülőnek, aki a gyerekedet látná vendégül? Ha nem, akkor a fiadat/lányodat miért?
Mi a véleményetek?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
