Nos, amikor egy másik város kávézójában egyszer csak szemben találom magam a saját süteményemmel, az nagyon fura érzés. Először jön a rácsodálkozás, hogy jé, biztosan te vagy az? De igen, az enyém, én találtam ki, pont olyan, ahogy leírtam, valaki elkészítette, és most árulja.
Akár büszke is lehetnék… de mégis, inkább úgy érzem, hogy a csudába, legalább szólhatott volna az illető, hogy helló, tetszenek ezek a sütik, vittem a receptet, köszi.
Olyan, mintha a gyerekemet valami furcsa helyen látnám meg, ahova nem én engedtem el, és csak csodálkozom, hogy kerülsz te ide?
És máris itt vagyunk a másik dilemmánál, ami a napokban foglalkoztat, és ami előbb-utóbb minden családban jelentkezik: az “ott aludhatok…?” kérdése.
Emlékszem, amikor a nagyobbik lányom volt cirka tízéves, egyik osztálytársnője meghívta magához péntek este, úgy, hogy ott is aludjon. Nehezen, de beleegyeztünk. És onnantól kezdve, hogy a gyerek elment délután, csak nőtt bennünk a nyugtalanság. A szülőket tulajdonképpen csak látásból, szülői értekezletekről ismertük. Azt sem tudjuk, hogyan élnek – tudatosult bennünk. Mit néznek a tévében? Mit láthat, hallhat a gyerek? Mi van, ha isznak? Mi van, ha menetrend-szerűen ordítoznak egymással? Mi van, ha csupán véletlenül, de a gyerek olyan sérülést szenved (lelki, de akár fizikai értelemben is), ami az egész életére kihat? Mi van, ha…?
Kissé szemét cselhez folyamodtam: tudtam, ha felhívom a lányomat, csak olyan esti “mi újság”-telefonnal, feltámad benne a honvágy, és haza akar majd jönni. Így is lett. Futottunk érte. Nagy kő esett le a szívünkről, és tudtuk, lehetnek a szülőtársak bármilyen jó fejek, a lányunknak otthon van a legjobb helye.
Most a kisebbik lányunknál, szintén tízévesen, jelentkezett ugyanez a kérdés. Nagyjából ismeretlen iskolai szülőtárs (igaz, legjobb barátnő, de az ő távol élő apukája) látná vendégül, és ugyanaz az érzés erősödik bennünk: nem. Krokodilkönnyek, bánat kísérik a döntésünket, de meg vagyok arról győződve, hogy így helyes.
Eszembe jutott egy ismerősöm, aki az autóját senkinek sem adta oda, semmilyen esetben sem, ám a feleségét és a gyerekét bárkivel fuvaroztatta, ha ő nem ért rá. Nem furcsa? Szerintem nagyon. Az értékrendünk nem egyezik, az biztos. Talán ezt az egész ottalvós kérdést is így célszerű megközelíteni: odaadnád a kocsidat annak a szülőnek, aki a gyerekedet látná vendégül? Ha nem, akkor a fiadat/lányodat miért?
Mi a véleményetek?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Csak egyet érteni tudok minden sorral, pedig az ritka, hogy más gondolataival ilyen mértékben azonosuljak.
Én nem a konyhában varázsolok, hanem más területen, de nagyon rosszul esik, amikor váratlan helyen találkozok a munkámmal.
A másik része pedig, nekem is Tízéves a lányom, most volt a szülinapi zsúr. Mi úgy rendezzük, hogy a szülőknek is szól a meghívó, mivel én nem engedném el máshogy, na meg a tesóknak is.
Eleinte furán néztek ránk, de kezdik megszokni, hogy hozzánk csomagban jöhetnek (csak gyerek is jöhet persze), mi meg csak csomagban megyünk.
Sajnos anno a saját bőrömön tapasztaltam, hogy vannak rossz emberek szép álarccal.
A jelenleg érvényes jogszabályok ha nem védik a blogon közölt receptjeid, mit lehet tenni? Vagy van védelmed? Az emberi lelkiismeret? A gyerekeimet meg még annál sem biztos, h otthagynám estére, akinek az autónkat odaadjuk. Az biztos, hogy ez utóbbi sem evidens, de nem rossz megközelítés. A csomagban való érkezés szimpatikus….én ezért maradtam el az osztálytalálkozókról, mert férjjel együtt már nem voltam kívánatos (20fiu+5lány osztályban!!!!)
Egy süti miatt keveredtem ide! – Issteni és gratulálok a blog-hoz, az is szuper! –
Van három gyermekem, meg hát én is voltam gyerek és nagyon meglepett a fenti írás. Az én véleményem és a tapasztalataim is merőben mások a témában. Az autó is érdekes hasonlat, mert azt az ember egy garázsban őrizgeti “örökre”, míg a gyerekek egyszer csak kikerülnek a világba és ha a dolgok rendben mennek, vmikor egyszer teljesen magukra maradnak. Sztem kisebb negatív élmények, hatások is lehetnek pozitív értelemben jellemformálok.
Mi elengedjük a gyerekeket, de “ellenőrzött körülmények” közé. Ahol ismerjük a szülőket, és akikben megbízunk.
Ami a recept-védelmet illeti, igazából én teszem fel, tehát nincs ezen mit csodálkoznom, hogy más is elkészíti – hiszen ezért teszem fel, hogy más is megsüthesse. De amikor megláttam, hogy ráadásul még 100 forinttal drágábban is adják, mint a kávézóban, ahova én sütök…:)
Na jó, az enyémek még kicsik, …de amikor 6éves voltam, anyukám visszaküldte apukám értünk, hogy hozzon minket haza a nővéremmel a barát családtól, mert apunak nem volt probléma, de anyunak hallatlan! Első esténk lett volna idegenben, de nagyon furi érzés volt pedig mi akartuk, de jobb volt otthon aludni…erre így emlékszem, 34 év után.
Noémi, örülök, hogy idekeveredtél:)
Hatévesen még tényleg kicsi egy gyerek a máshol alvásra; bár az is igaz, hogy az unokatesóknál már fiatalabb korban is aludtak a mieink – de persze, azért az más.
Szerintem nagyon nem fair dolog ez a másik cukrász részéről… Persze nyilván azért raktad fel, hogy minél több emberhez eljusson a recepted, és boldogan arathassuk le mi is a babérokat, de hogy ezt valaki haszonszerzés céljából… ráadásul nem is messze tőletek, az már véleményem szerint felháborító. De gondolj arra, hogy itt is látszik, hogy valami nagyon jót alkottál! 🙂 Az, hogy ő nem etikusan járt el, legyen az ő baja! 🙂