Járt utat miért is ne…?

Nem szeretném az őrületbe kergetni súlycsökkentő életmódváltós sorstársaimat, ezért most megkíméllek benneteket néhány fantasztikus sütemény fotójától.
Majd máskor.
Az a helyzet, hogy tényleg jókat sütök. A lányom szerint ez nem valami szép tőlem, hogy így kijelentem, például, azt mondja, gáz, hogy ha valaki megdicséri a sütimet (sokan dicsérik, amióta cukrász lettem), én azt mondom holmi alázatoskodás helyett, hogy ugye, milyen jók?
A lányom szerint ez nagyképűen hangzik, pedig ő tudja, hogy én nem vagyok az, de aki nem ismer, még azt gondolhatja, hogy de.
Persze, azzal együtt, hogy valóban jókat sütök, az az igazság, hogy naponta egyszer összeomlok.
Amikor nem úgy akar sikerülni, amikor a tészta összeesik, a krém összecsomósodik, mert kipróbálok egy új receptet, pedig emberem mindig mondja, hogy a járt utat a járatlanért, ugyebár botorság, de én erre mindig mondom, ha senki sem hagyta volna el a járt utat, szegény Amerika még mindig nem lenne felfedezve, aztán élhetnének az őslakosok boldogan.
Egy ismerősöm mondta, kíváncsi lenne rá, milyen nálam egy afféle összeomlás – hát, nézek magam elé rendkívül szomorúan, és állok tanácstalanul. Aztán odahívom emberemet, és sírással küszködve előadom neki a problémát, mire ő azt mondja, ugyan, dehogy, az így tökjó. Nincs vele semmi baj. Hinnék is neki, de az a helyzet, amikor közel száz kilót nyomtam, akkor is azt mondta, hogy szép vagyok, és egyáltalán nem fontos, hogy fogyókúrázzam, persze, ha nagyon akarom, akkor jó. Mindenesetre egy-egy ilyen megbeszélésünk után bevillan az isteni szikra, hogyan segíthetek a sütin, és helyreáll lelkem békéje.
Tegnap például ki kellett dobnom a svéd mandulatorta krémjét, mert egy másik receptben keményítőt is tettek hozzá, gondoltam, kipróbálom, és valami egészen borzasztó lett az eredmény, a nyelvemen bevonatot képezett a keményítő, és nem is éreztem más ízt, csak azt. Úgyhogy kuka, aztán noch einmal.
Erre mondják, hogy tanulópénz.
Meg hogy járt utat járatlanért.
Ezzel együtt csípem ezt a cukrászkodást, de azt már látom, hogy valamit változtatnom kell a logisztikán, mert nem emlékszem, mikor voltam úgy elhavazódva, mint most.
Itt-ott próbálom kárpótolni családomat, hogy nem vagyok a topon anyai mivoltomat illetően, ezért aztán hol reggelire, hol ebédre, esetleg vacsorára meglepem őket valamivel.
Ha nem muszáj, nem sütivel.
Nóra lányomat például az életmódváltós kaják érdeklik továbbra is; a napokban klassz, puha avokádót kaptam, ma reggel gyoprsan félbevágtam, a húsát egy kiskanállal szinte egy mozdulattal egy tálba kanyarítottam, villával összenyomkodtam, meglocsoltam citromlével, kevertem hozzá pár kanál tejfölt, sót, borsot. Ezt a krémet (ami már majdnem guacamole) kentem a magkenyérre, tudjátok, ezek azok a téglaszerű kenyerek, amelyek nem annyira lisztből, mint mindenféle magokból vannak. Szórtam rá némi zöldséget, és aztán örültem, hogy ilyen rövid úton ilyen finomsághoz jutottunk.

Sütiből is kéne ilyen gyors.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)