Én: – Gyerekek, ugye nem ettétek meg a marcipánt? Kéne.
Egyik gyerek: – Nem, ááá… Talán kicsit ettünk belőle…
Másik gyerek: – Dehogy, anya, hogy ettük volna meg?!
Tényleg. Hogy is juthatott ilyesmi eszembe.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
De anyaaaa, az olyan finom! 🙂 Nálunk a mazsola, a levesgyöngy és a csokireszelék szívódik fel alkalmanként. 😀
🙂 Csak akkor bosszant, ha épp kellett volna…
Nálunk sem “beleesznek”, hanem eltűnik nyomtalanul. És igen, nem szólnak róla, szóval én is számítok rá, hogy még ott van, aztán persze hiába keresem…
Ez nem hazugság, a marcipán ilyen. Eltűnik. Pedig nálunk már csak ritkán van gyerek:) de én mindig tudom hol keressem 🙂
nálunk a megoldás, hogy oda teszem, ahol nem érik el:) illetve időnként elköltöztetem máshova…
Szublimál :-))
Meg az is jó, mikor a nutellásüveg kívülről olyan mintha tele lenne, de persze gondosan csak egy mm vastagon van az üveg falán, mert belülről tök üres..
Azt a marcipánt én is megettem volna, pedig nem vagyok gyerek. :p
A sok gyereknél megoszlik a felelősség (meg a marcipán is), végül is senki nem ette meg, hanem mindenki evett belőle egy kicsit…:D
Egerek. Esetleg párolog. Mi más lehetne? 🙂