Bor(z)vacsora

Alkalmanként ismerős, esetleg ismeretlen társaságnak főzünk vacsorát egy kedves kollégámmal; jelentős különbség kettőnk között, hogy én műkedvelő szakács vagyok (na jó, szakmám is, de a szakmai gyakorlatokon kívül soha nem dolgoztam nagy konyhán), ő pedig profi. Én találom ki a menüsort, segítséggel hozzáválogatom a borokat az ételekhez, ő pedig elképesztő koncentrációval dolgozik, főleg akkor, amikor már úgy érzem, kifutunk az időből.
És nemcsak, hogy nem futunk ki, de még klassz is lesz a végeredmény.

Legutóbb péntek estére volt leszervezve a vacsora; a menüsor megvolt, hét elején úgy gondoltam, időnk, mint a tenger, szerdán vásárolunk, csütörtökön előkészítünk, amit csak lehet, pénteken főzünk, lazán, könnyedén, aztán jöhet a 12 dühös éhes ember.
De ki gondolta volna, hogy közbejön egy vakbélgyulladás?
Megborította kissé a tervet.
Például, a vaddisznó beszerzését tekintve léptek fel komplikációk. Az volt ugyanis a főfogás, legalábbis terv szerint: zöldséges vaddisznóragu töpörtyűkrémen pirított polentával, borban párolt körtével.
Van egy ismerősöm, akit vad-ügyben hívni szoktam, az ismeretségi köréből mindig tud szerezni néhány kiló őzet, vaddisznót, szarvast. Négy kiló kéne, ragunak – mondtam neki telefonba, és valóban, másnapra, azaz szerdára ott is volt a négy kiló vaddisznó, csak éppen hatalmas gombócba fagyva. No, a konyhapulton hagytam, hadd olvadozzon, közben Bence kórházba került, csütörtök déltájt néztem rá legközelebb a húsra, bontogatom szét, hát, látom ám, a nagyrésze csont. Borda. A négy kilóból lett egy kiló ragunak való hús.
Hívom az ismerősömet, te, mondom, ez nekem így nem buli. Igaz, hogy baráti volt az ár, de így már nem is annyira, mert hogy ennek a zöme csont.
A srác nem győzött elnézést kérni, nem tudta, meg annyira nem is figyelt, hogy én mondtam, hogy ragunak… De van neki bő három kiló őzcombja a fagyasztóban, odaadja grátisz, ha kell.
Hát jó, mondtam. Akkor legyen őz.
Éppen műtötték Bencét, amikor újra hívott.
– Most túrom a hűtőládát, de nem találom az őzet – mondta. – Két dolgot tudok felajánlani helyette. 1. csüngőhasú disznó, 2. borz, abból két darab is van.
– …borz?
– Az hát. Nagyon finom. A gyerekeim is nagyon szeretik, fasírozottat is szoktunk sütni belőle, eszméletlen jó.
– Elhiszem, és én meg is kóstolnám. De a vendégeknek nem mondhatom, hogy borzragut esznek…
– Hát ne mondd meg nekik…ugyanolyan színe van, mint a vadnak…
Azt azért mégsem tehetem, mondtam erre. De azt is kijelentettem, hogy én bizony kipróbálnám, mire ő ígéretet tett arra, hogy amint errefelé lesz dolga, elhozza mindkét borzot ajándékba.
Péntek reggel más forrásból sikerült szerezni még három kiló vaddisznócombot, így végül elkészült, és nagy sikert is aratott a ragu, de a vendégeknek is elmeséltem a sztorit, akik jót derültek rajta; az egyik vendég csenben megjegyezte, hogy ő evett már borzot, és valóban nagyon finom.
Erre aztán valaki azt mondta, hogy borvacsora és a borzvacsora között csak egy betű eltérés van, lehet, hogy sokan észre sem vennék…

Nagy bánatomra, nem volt nálunk fényképezőgép – így az összes fotó telefonnal készült. Úgyhogy van egy csomó homályos képünk, de azért valami látszik.

Ti megennétek a borzot?

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)