Együnk jamónt – Sevilla, 2. nap

Miután megtekintettük a Plaza de Toros épületét, sétálgattunk kissé az El Arenal és a Santa Cruz negyedekben, amelyek magukban foglalják a város látnivalóinak zömét.

Az El Arenal negyedben található a bikaviadal arénáján kívül a Museo de Bellas Artes, amely útikönyvünk szerint az egyik legjobb spanyol szépművészeti múzeum, illetve a Torre del Oro, az Aranytorony, amely 1220-ban épült a kikötő védelmére.
A várost kettészelő Guadalquivir folyó régen rendkívül fontos szerepet töltött be kereskedelmi szempontból; az Amerikából visszatérő hajók itt rakták le rakományaikat. A torony, és egy, a szemközti parton álló másik építmény között súlyos vasláncot feszítettek ki, ezzel akadályozva, hogy ellenséges hajók feljussanak a folyón. Az emblematikus épület volt már kápolna, lőporraktár, kikötői hivatal, ma tengerészeti múzeumnak ad otthont. A toronytól hajókirándulások indulnak.
Sevilla régi zsidónegyede a Santa Cruz, itt található a város két, talán legjelentősebb látnivalója: a Real Alcázar, azaz a királyi palota, illetve a híres sevillai katedrális és a La Giralda.
Mindkettőt szándékunkban állt bejárni, ám ezen a napon nem jutottunk be; a két épület kapujában közölték, hogy majd fél ötkor térjünk vissza. Nos, két szék között a pad alá sikerült esnünk, ugyanis azt a húsz percet, amíg a megjelölt időpont el nem érkezik, gondoltuk, eltöltjük egy kis evéssel-ivással. Ahogy továbbsétáltunk, az egyik tapasbárból kikiáltott a pincér, hogy ugyan, menjünk már be. Vagy valami olyasmit.
Egyébként, ne lepődjünk meg, ha ilyesmi ér bennünket Sevillában; úgy tűnt nekem, hogy az andalúzok természetének része ez a leszólongatás, hívogatás, amint az is, hogy a legváratlanabb pillanatokban képesek dalra fakadni, fütyörészni. Csak úgy.
Nos, pincérünk sem tett másként; miután kértünk tőle egy tál sonkát és két pohár sangriát, vidáman kezdett munkába.

Annyira elmélyült a sonkavágásban, hogy észre sem vette, amikor lefényképeztem.

És itt most hadd ejtsek néhány szót az andalúzok kultikus sonkájáról. A jamón (ejtsd: hamón) minden magára valamit adó tapasbár alapvető kelléke; fellógatva tárolják őket. Kisebb helyeken is legalább öt-hat, de láttunk olyat, ahol több mint harminc sonka volt felfüggesztve a pult, vagy éppen a vendégtér felett. Mintegy részei a dekorációnak.

Olyan megnyugtató látvány, nem? Gyerekek, jöhet bármi, jamón van.

Mindegyik aljába szúrnak egy kis kúp alakú edénykét, ebbe gyűlik a meleg miatt “izzadó” sonkákból kifolyó zsír. Egyébként, ezeket a szép, formás sertéscombokat nem füstöléssel, hanem sózással tartósítják.
Ha az ember egy ilyen helyen kér egy tál sonkát – cirka három euró, akár a többi “tapa”, vagyis előétel-szerűség -, nemcsak kenyeret kap hozzá, hanem az olaszok grissinijéhez hasonlóan ropogós, ám nem olyan hosszú, kenyértésztából sütött falatokat. Ezek lehetnek olyanok, mint az alábbi képen látszik, de lehetnek egészen rövid, pár centis darabok. Sokfélével találkoztunk. Nagyon jól passzolnak a jamónhoz, mint ahogy az olívabogyó is.

Ahol sonka van, ott van a vágásához elengedhetetlen állvány is, amelyben stabilan áll a comb, és lehetővé válik a hús művészi, hajszálvékony szeletelése. Nem túlzás a művészi jelző: versenyeket is rendeznek sonkaszeletelésből.

Új szerzeményem.

Nos, pincérünk is elkészítette a nekünk szánt tálat, és hozzá olyan sangriát hozott, amilyet aztán sehol máshol nem kaptunk: kellemesen szénsavas volt, ananász-, narancs-, citrom-, lime-darabokat szorított maga közé a jég, ami nem volt sem túl nagy, sem kásás.
Elgyötört, fájó lábaimnak – mint mondtam, rosszul választottam cipőt az útra – nagyon jólesett a pihenő. Olyannyira, hogy mire észbe kaptunk, elmúlt fél öt.
Hát akkor, a katedrális és az Alcázar holnapra marad – állapítottuk meg.
Nem baj, mondtam. Legalább lesz időm arra, hogy vegyek egy rendes cipőt.
Ami ez után következett, az általában a férfiak rémálma: boltok. Boltok, és még boltok. Különös tekintettel a cipőkre. De este nyolc órakor diadalmasan léptem ki új szerzeményemben Paco Rodriguez üzletéből, végre nem éreztem satuszerű szorítást, emberem tekintetében is halvány fényt láttam kigyúlni, hogy talán most már vége van megpróbáltatásainak, borítsa a feledés jótékony homálya.
Itt volt az ideje, hogy tovább ismerkedjünk a tapasok világával. Damianhoz mentünk.

Következő >>

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)