Mivel az előzőleg kifizetett transzferünk egy nappal korábbra volt érvényes, ott álltunk a sevillai reptéren azzal a kérdéssel, hogy hogyan jutunk a szállodához?
Kiléptünk az épület elé, taxik sorakoztak, de kissé balra megláttunk egy buszt.
Próba, szerencse, gondoltuk, odamentünk, és láttuk, hogy ez a busz bevisz a városközpontba. Szálljunk fel, győzködtük egymást, onnan majd csak elérünk valahogy a szállodához, hiszen az is a központban van, csak a folyó túlpartján, a trianai városrészen, de nagyon közel az egyik hídhoz.
Buszoztunk vagy húsz percet, mire beértünk a végállomásra. Ott a sofőr elmagyarázta – ő tudott angolul, ezért azt hittem, ez a továbbiakban sem lesz ritka – hogy menjünk át a merőleges utcára, ott találunk egy buszmegállót, és a C3 jelzésű busszal pont a szálllodához jutunk majd.
Mondhatom, hogy csont nélkül odaértünk. Bár még néhány helyi lakostól érdeklődtem, hol kell majd leszállnunk a Hotel Zenithez, de egy kukkot sem értettek. Az egyiknek aztán egyszer csak leesett:
– Ááá, otel szení!
– Otel Szení, szí, szí…- mondtam, mire kiderült, az egyik hölgy pár házzal lakik csak odébb.
Simán ment minden tehát.
A szálloda nagyon szép, új, Tino, a portás kedvesen üdvözölt bennünket, sajnálkozását fejezte ki a járattörlés miatti egy napos csúszás miatt, de mondta, arra a plusz egy napra is nyugodtan maradhatunk eredeti szobánkban, nem kell átköltöznünk. Egyúttal azt is elújságolta, hogy járt Budapesten tavaly nyáron, az ottani Hotel Zenitben szállt meg, ami szintén szép, és hát a város, az egyenesen gyönyörű.
– Sevilla is nagyon szép – viszonoztuk az udvariasságot.
– Na persze – mondta ő, és kellemes időtöltést kívánt.
Még megkérdeztük tőle, hogyan jutunk el a futball stadionba; térképet húzott elő, és berajzolta: ha a szálloda utcáján végigmegyünk, odaérünk a metró megállóhoz. Felszállunk, majd a Nervión nevű állomáson le, onnan öt perc sincs gyalog.
Hát ez remek, gondoltuk, és gyorsan birtokba vettük szobánkat. Szép és hangulatos kis szobácska volt minőségi bútorokkal, hatalmas, plafonig érő tükörrel az ágy felett.
Leraktuk a cuccainkat, és mivel már kilenc felé járt, a meccs meg fél tízkor kezdődött, nekivágtunk a sevillai éjszakának.
A metróban a jegyvásárlással komoly akadályba ütköztünk. Szerencsére egy kedves helybeli hölgy segítségünkre sietett, és beütötte az automatába a szükséges információkat. Vagyis, megkérdezte, hova megyünk, aztán azt is, hogy onnan visszafelé is metróval jövünk-e, ennek megfelelően nyomkodta a képernyőn a megfelelő szöveget, de én a harmadiknál már elvesztettem a fonalat. Végül a gép kiadott egy kis kártyát, ez, amint a hölgy mondta érvényes kettőnknek oda-vissza.
Tényleg így volt, mert az automata kapu mindkettőnket beengedett. Lementünk a mozgólépcsőn, és vártunk egy-két percet.
A sevillai metró egyébként nagyon klassz, túl azon, hogy – amint láttam – bliccelni nem igazán lehet, azt is megakadályozták, hogy bárki a kocsi elé kerülhessen.
Ilyen plexifalak védik az utasokat a mozgó járműtől. A szerelvény pontosan úgy áll meg, hogy az ajtajai a plexifal önműködő ajtajaival illeszkedjenek, és egyszerre nyílik a kettő.
Beszálltunk a kocsiba, ahol számos ifjú Sevilla-szurkolót pillantottunk meg. Remek, gondoltuk, így nem is kérdés, hol kell majd leszállnunk.
Megérkeztünk a Nerviónra.
Kiléptem a metróból,és mintha jégre érkeztem volna. A lábam kicsúszott alólam, előre estem a bal kezemre.
Reccsenést hallotam, és abban a pillanatban hányinger öntött el.
Ajjaj, ebből nem lesz meccs, gondoltam.
Szeretem én az olívabogyót…?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
