Már megint két hülye szitu
Mostanában két alkalommal kerültem olyan helyzetbe, amikor nem tudtam eldönteni, mi a jó megoldás; nem akartam pitiánernek látszani (mert nem vagyok az), meg balek sem akartam lenni. Egyik esetben mégis baleknak, a másikban meg pitiánernek éreztem magam.
Az első: kedvenc kávézómban ebédeltem. Ettem egy salátát, ittam kávét, narancslevet, majd mikor már indultam volna, befutott egy ismerősöm, aki segítséget kért egy bizonyos netes kérdésben, így még vagy fél órát beszélgettünk. Közben ő is ivott egy kávét. – Meghívlak – mondta nekem, de elhárítottam, mondtam, nem járnál jól velem, nekem nemcsak egy kávém volt. Ennyiben maradtunk. Ő másik asztalhoz távozott, én pedig fizettem. Szokatlanul magas volt az összeg, de nem tanulmányoztam át a számlát, mennem kellett. Aztán, ahogy távolodtam a kávézótól, hát csak foglalkoztatott: hogy lett nekem ekkora a végösszegem? Addig-addig filóztam, hogy úgy döntöttem, visszamegyek. Nem reklamálni, csak tisztázni. Hát, kiderült, hogy az új munkaerő hozzáadta ismerősöm kávéját is az én fogyasztásomhoz; ó, mondom, ő akart meghívni engem, én nem akartam fizetni az övét… Visszaadjuk – mondta kedvesen a főnök, de ekkor már hárítottam, mondom, nem érdekes, ennyi belefér, akkor most én hívtam meg az ismerőst.
És ennek ellenére egy ideig még bosszantott a dolog. Pedig nem vagyok kicsinyes, és egy egyszerű tévedésről volt szó. Előfordul.
A másik eset friss. Az általam preferált szupermarketbe menet, az egyik bevásárlókocsiba beragadt a százasom. Sem a pénzt nem bírtam kioperálni, sem a kocsit nem tudtam elszakítani az előtte levőtől. Szerencsére volt nálam másik százas, így újabb kocsit kockáztattam meg, de ezúttal sikerrel jártam. Bent az üzletben megláttam két ismerős eladót, akik most nem dolgoztak, vásároltak, akárcsak én. Megkérdeztem tőlük, ilyenkor mi a teendő, ki kéne szabadítani azt a százast, erre mondták kedvesen, menjek oda az eladó kollégájukhoz, mondjam el, mi történt, a raktárban van célszerszám, azzal kiszedi nekem a százast. Odamegyek a kolléganőhöz, mondom, mi a szitu. Erre rám néz:
– És én hogy vegyem ki?
– Hát, a kolléganőid azt mondták, sima ügy…de mindegy, nem érdekes…csak, gondoltam, szólok, hogy az egyik kocsioszlopot ezennel beragasztottam… [És írjátok a homlokomra, hogy balek vagyok.]
Kissé kelletlenül ugyan, de elment az eladó, majd tíz perc múlva megkeresett, és azt mondta, a pénztáros odaadja azt a százast. Nem mosolygott.
Amikor fizettem, az amúgy rendkívül kedves pénztárosnak megemlítettem a százast, mire gondterhelten nézett rám: – de én csak innen a kasszából tudom odaadni…
– Jó, mindegy, felejtsük el, csak a kolléganőd mondta, de nem érdekes…
– De, de, tessék. Majd lenyelem.
– Hát…köszi…de tényleg nem gond…[Írjátok a homlokomra, hogy pitiáner alak.]
Ezen gondolkodtam aztán egy csomót. Ha az első esetben le tudtam nyelni ötszáz forintot, most miért nem hagytam azt a százast? De miért hagytam az ötszázat? Miért kellette volna nekem lenyelnem azt a százast?
Miért kellett volna odaajándékoznom azt a boltnak?
Úgy érzem, néha annyira jellegzetesen “magyarul” reagálok. Szerintem ez egy németnek, egy svájcinak nem lenne probléma. Úgy ragaszkodna hozzá, hogy az az ő pénze, mint a pinty. Összegtől függetlenül.
Értitek a dilemmát…? Kerültök hasonló helyzetbe? Vagy csak én vagyok ilyen?
Hasonló bejegyzések:
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)