A virággyilkos megtérése

maimoni
2012-09-01

Amikor a tanév végén Zsófi zongoratanárnőjének vittünk egy cserepes gerberát, az átadás pillanatában megcsillanni láttam a megajándékozott szemében valamiféle előzetes bűntudatot. Sajnálkozva nézett a szép kis gerberára.

– Csak nem te is…? Nálad sem élnek sokáig? – kérdeztem együttérzően.

– Nem…sajnos, mindig megfeledkezem róluk – fakadt ki.

Tudtam, miről beszél.

Mert, én szeretem a virágokat. A virágzókat és a zöldeket egyaránt, kint, bent, mindenhol, másoknál mindig megcsodáltam a burjánzó életet, és közben azon gondolkodtam, nekem miért nem megy ez?

Anyám, aki a szememben valóságos dísznövénykertész, hatalmasra növesztette a lakásukban ugyanazokat a növényeket, amelyek nálam alig-alig mutattak fejlődést egyik évről a másikra. Rengeteg növényt nekem adott, én meg sorban pusztítottam ki őket, noha nem tudatosan. A helyzet az, hogy megfeledkeztem róluk, a szükségleteikről. A leggyengébb láncszem volt mindig az, amelyről észbe kaptam: amikor már teljesen lekonyult, öntöztem bőszen, bűntudattal.

Virággyilkos vagyok – döbbentem rá egyszer, amikor két elszáradt növénnyel ballagtam a kuka felé. Miért van az, hogy csomó dologban jónak, sőt, kimondottan ügyesnek érzem magam, de valahogy a virágokkal nem találom meg a közös hangot…? Még azt sem lehet mondani, hogy nem lehet rám élőlényeket bízni, mert hát, lám, négy gyermekem egyenletesen és szépen fejlődik, és a kutya is életben van.

Az előzmények fényében kicsit megrémültem, ám az élet új kihívásának tekintettem, amikor családostól külföldre költöző barátnőm azzal állt elő, nekem adná néhány kedves növényét, gondozzam őket eztán én, itt a házban nálunk biztosan elférnek.

Nem tudom, érezte-e hangomban a bizonytalanságot, félve mondtam igent, noha örültem a készen kapott nagy növényeknek, előre tartottam attól, mi lesz, ha ezeket is kipusztítom, mint sok korábbit. Itt az alkalom, hogy megváltozzam hát ezen a területen is, gondoltam, majd ellenálltam a fejemben zengő “virággyilkos! virággyilkos!” vádaskodásnak, és hazaszállítottam a zöldeket. Tizenegy kisebb-nagyobb cserepest.

Elhelyeztem őket itt-ott, barátnőmtől kapott instrukciók alapján – melyik fényigényes, melyik kevésbé -, és azóta NAGYON próbálok figyelni, hogy megfelelő időközönként öntözzem őket. Éva tápoldatot is adott a növények mellé, és igen, jénahát, fejlődnek a zöldek!

Igaz, annyira a lakáson belüliekre koncentráltam, hogy a nyár elején, az udvaron ültetett két sor büdöskéről megfeledkeztem – vagy inkább hadd mondjam úgy, a természet gondjaira bíztam őket, de hát, a természet idén nyáron nem volt kegyes a növényvilághoz. Sejthetitek.

Szóval, nem tudom, hogy fog ez alakulni. Én és a növények. Lehet, hogy öreg koromra összebarátkozunk.

Ti hogy vagytok ezzel? Ösztönösen működik? Tanulható?

Címkék: szobanövények