Műköröm és kínai leves

Műkörmöm van.
Soha nem gondoltam volna, hogy nekem egyszer ilyenem is lesz, de a lányom osztálytársának a nővére műkörmösnek tanul, és szüksége van modellekre; hát így lett ingyen műkörmöm nekem és Nórinak is.
Nem mondom, szokni kell, mint a koronát az ember szájában, de határozottan szebbek lettek tőle az ujjaim. Mondjuk, most is, hogy itt gépelek, elég érdekesen nyomkodom a billentyűket, de majd belejövök. Előző nap pedikűrözési célokból lábmodellje voltam Ancsának, a fent említett lánynak (pedikűr-manikűr tanfolyam egy füst alatt, sőt még valami testfestés is beleértendő); kérdezgette, van-e szemölcsöm, hát, mondom, nincs. Tyúkszem? Az sincs… – feleltem, mire ő nagyot sóhajtott, hogy milyen nehéz problémás lábakat felkutatni, pedig neki nagyon kéne gyakorolni az ilyesmit. Vizsgán külön pontozzák azt, hogy milyen “nehéz” modellt visz a vizsgázó, mert a sima bőrkeményedés levagdosása édeskevés. A vizsgamodellje épp ezért már megvan, le van zsírozva, csak hát addig is kéne gyakorolni… Nos, kiderült, hogy mégiscsak fel tudok mutatni két tyúkszemet, mindkét kisujjamon; a tyúkszem ugyanis nem az, amiről én gondoltam (aminek fekete közepe van – az, mint kiderült, szemölcs), hanem befelé növő bőrkeményedés, amit általában cipő tör az ember lábára. És azért szokott fájni, mert az az elszarusodó bőr böki az irharéteg alatti idegvégződéseket. Megint okosabb lettem tehát, és megkönnyebbültem, hogy nem csak egy haszontalan bőrkeményedéses modell vagyok, hanem tudtam prezentálni valami érdekeset.
Nos, tegnap kellett kézmodellkednem, ám Ancsa az én lányomon dolgozott, engem pedig kölcsönadott két másik tanulónak; nem is gondoltam, hogy ilyen gondot jelent önkénteseket verbuválni az ingyen műkörmözésre. Persze, a végén beláttam, hogy miért: egyik kezem kifogástalan, a másik pont az ellenkezője. Az egyik lány úgy állt neki, hogy ő már előző nap is gyakorolta, a másik pedig próbált elijeszteni, hogy ne vállaljam, mert ő soha nem csinálta még, különben is, a szemüvegét is otthon hagyta, és amúgy sem akar igazán műkörmös lenni, ő csak a barátnője lányát kíséri, meg fáj is a feje, és hát tényleg jól meggondoltam? Hát, mondtam, ha már eljöttem, engem nem tudsz eltántorítani, gyakorolj csak.
Nos, ennek ellenére a már némi rutinnal rendelkező tanuló rosszul csinálta meg a körmöket – persze, nem értem, az oktatója miért nem figyelt rá kicsit jobban -, a másik, az ijesztegetős pedig kifogástalanul. Szemüveg nélkül.

Kép innen.

Klári, akiről szó van, velem egyidős, mély hangú, nagydarab nőci, valami hihetetlen szórakoztató egyéniség, olyan humora van, amilyennel ritkán találkozom: mindenből poént gyárt. Így, hogy közben időnként szinte fetrengtünk a nevetéstől, kibírható volt az a négy óra, amit elég kényelmetlen pozícióban, egy asztalnál ülve, két kacsómat előrenyújtva kellett eltöltenem. Kiderült persze, hogy Klári irgalmatlanul jól főz, nagyjából 600 saját receptje van, amelyeket könyv formájában szeretne megírni, közreadni. Szóba került egy bizonyos kínai leves, ami állítólag frenetikus, ám nem volt hajlandó elárulni a receptjét. Aztán azt is elmondta, hogy Lyme-kóros, amit kilenc évig nem fedeztek fel nála, és közben leállt az egyik veséje, a pajzsmirigyműködése és a nyirokrendszere. És a betegség következményeként nem érez ízeket.
Bár valószínűleg nem a legutóbbi a legnagyobb baja, de azért belegondoltam, micsoda csapás lehet az egy ínyencnek…! Egyből a Szárnyát vagy combját című klasszikus vígjáték jutott eszembe, amelyben Louis De Funes a híres étteremkritikust alakítja, akit egyik ellensége (akinek leminősítette az éttermét) egyszer szabályosan megtöm, aminek következtében monsieur Duchamin elveszti az ízérzékelését. De persze még így is pontosan meg tudja mondani a pohárban levő borról, hogy milyen fajta, milyen évjárat…
Állítólag Klári is valahogy így főz: annyira belülről jön neki, hogy tudja, miből mennyi kell.
Nagyon megkedveltem őt ezalatt a néhány óra alatt, annyira szórakoztatott, hogy közben a másik kezemre nem is figyeltem, pedig talán kellett volna, akkor most nem rejtegetném.
Bár, Klári azt mondta, ő már látott rondábbat is, amit végzett műkörmös csinált pénzért. Úgyhogy nézőpont kérdése ez is.
Nos, azért úgy a harmadik óra vége felé éreztem, hogy Klári bizalma mélyül felém, és szelíden felszólítottam:
– Na, mondd már el, hogyan főzöd azt a fantasztikus levest!
– Na jó… – majd mély hangján mondani kezdte: – először is, alaplé.
– Milyen?
– Én csirkéből szoktam. Aztán, csíkokra vágom a csirkehúst, főzöm benne. Utána beleteszem a gyufaszálra vágott pórét, utána a répát, utána a bambuszrügyet. Nem főzöm szét a zöldséget. Néhány tojást felverek, szétterítem a serpenyőben, gyorsan átsütöm, majd kanállal beleszaggatom a levesbe. Szójaszószt teszek bele, ecetet, chilit, vízzel elkevert keményítőt, a kínai ötfűszerből is, persze, és egy kis cukrot is, mert különben nagyon elsavanyodik a leves. A cukor egyensúlyba hozza. Hát ez az én receptem, tessék. Most jut eszembe, mi lenne, ha én vizsga helyett hoznék valami finomat a bizottságnak…?
Biztos örülnének.

Van műkörmötök?

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)