Miért vállalunk gyereke(ke)t?
Tegnap emlegettem egyik kedvenc blogomat, most egy másikat fogok (van még néhány, bár nem túl sok).
Az Előretolt helyőrséget egy Bécsben élő fiatal magyar pár írja, akik szép lassan családdá alakulnak. Nils Holgersonné a minap jelentette be, hogy tulajdonképpen mindjárt szül, és ezzel teljesen felbolygatta az amúgy többnyire csendes, és kommentelni lusta olvasóközönséget. Volt, aki neki szegezte a kérdést, hogy őszintén, miért is vállal valaki gyereket? Van-e ennek racionális oka?
 |
| A kép újabb kedvenc blogomról, a howtobeadad.com-ról származik… |
Ezen én is gondolkodtam már, és arra jutottam, hogy szerintem nincs. Az esetek többségében az ember nem indokokkal kikövezett úton jut el a családjáig.
A következő kérdés, hogy miért vállalunk kettőnél több gyereket?
Nem a szocpol, meg a családi pótlék miatt, azt most mondom. Nem is az ingyen tankönyv hat ösztönzőleg.
Talán csak azért, mert szeretjük a babaillatot. Mert úgy érezzük, még nincs készen a családunk. Mert „véletlenül” megfogant, és ha már így esett, nem akarjuk megölni. Vagy, mert így is terveztük. Vagy, mert úgy gondoljuk, ez létezésünk egyik fő célja. És egyszerűen vágyunk rá. És aztán olyan édesek együtt, ahogy játszanak, aranyosakat mondanak, jópofa dolgaik vannak. Egy ismerősöm így fogalmazta meg:
„Annyira más érzés együtt nézni a világot egy kis és egy nagyobb gyerekkel! Újra élni a felfedezés örömét, rég elfeledett érzésekről beszélni, megmutatni az Élet dolgait. Átadni a megszerzett tapasztalatokat, terelgetni, leguggolva nézni vele a karácsonyfát, milyen is az ő szemszögéből. Nehéz lenne gyerek nélkül hinni abban, hogy van Bölcsesség, Türelem, és nem az enyészetnek gyűjtögeted javaidat, diplomáidat…”
Érdekes volt figyelni a terhességeim idején az emberek reakcióját, amikor arra a kérdésükre feleltem, hogy „hányadik?”… Az elsőnél mosolyogva néztek rám, mint én az elsős kisdiák gyermekemre, jól van, ügyes vagy, hát kezdd csak el… A másodiknál „hát igen, ez így van rendjén: egy családban két gyerek” – olvastam ki a szemekből. Aztán jött a harmadik. „Normálisak vagytok?” – tették fel néhányan a kérdést így szemtől szembe, mások burkoltan. Még toleráns anyám is csak annyit mondott, mikor úgy négyhónapos terhesen bevallottam neki, hogy jön a harmadik: „Hát, ti tudjátok…” A negyediknél viszont csak vállveregetéseket, és elismerő pillantásokat kaptam. „Ez igen! Így kell! Micsoda nagyszerű emberek!” Annyira jólesett, hogy aztán sokszor én provokáltam ki a kérdést, ha netán elfelejtették volna feltenni.
Ti hogy látjátok, miért vállalunk gyereke(ke)t?
Hasonló bejegyzések:
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)