Nagy kérdések napja
A nagy kérdések napja ez.
Miért főzök barna sörrel, ha amúgy nem szeretem a barna sört?
Miért sütök velős csontot, ha zsigerileg undorodom a velőtől?
Miért fogom meg puszta kézzel a 200 fokos sütőből kivett lábas fülét?
Hogyan lehetséges az, hogy egy napon több ilyen baklövést is elkövetek?
Nem értem saját magamat.
Az van, hogy nyílt itt Gyenesdiás elején, Keszthelyről jövet mindjárt a körforgalom után vagy száz méterrel, bal oldalt egy szuper kis hentesüzlet. Van náluk a szokásos húsokon kívül nyúl, borjú, házi füstölésű holmik, és ott láttam a helyes darabokra vágott velős csontot is. Időnként eluralkodik rajtam valami, aminek köszönhetően elkezdem játszani az eszemet, mintha akkora ínyenc lennék, most is, mintha szeretném, úgy jegyeztem meg:
– Hmm, nahát, velős csont?
– Igen, és nem tudom, mikor lesz legközelebb – mondta bizalmasan a hentes.
– Akkor elviszem – szóltam bátran, mert tényleg feltett szándékom volt, hogy megsütöm a csontokat: nemrég láttam egy blogon, tepsiben sütötték, egész jól nézett ki. Meg aztán eszembe jutott, hogy egyszer, amikor úgy ettem velős kenyeret, hogy nem tudtam, mi az, nagyon ízlett. Aztán, amikor elárulták, mit ettem, hát…
Mindegy, most úgy éreztem, itt az idő. Sült velő lesz ma nálunk, ihaj, csuhaj, sose halunk meg.
A másik recept, amit elkészíteni szándékoztam, a francia hagymaleves, még hozzá a magyar GoodFoodban megjelent recept szerint, barna sörrel, bár sütőben elkezdve, mert egy angol nyelvű blogban azt írták, hogy ez a best french onion soup ever, én meg elhittem. Igaz, ott viszont nem barna sörrel készítették.
Végül finom lett, egyébként, de legközelebb barna sör helyett fehér borral öntöm fel. A receptet holnap írom be.
Nos, miután a sütőből kivettem a szépen megsült hagymákat tartalmazó lábast, persze, konyharuhával, majd feltettem a gázra, mert a további műveletek ott zajlottak, és jobb kezembe vettem egy főzőkanalat, hogy átkeverjem vele a hagymát, leraktam a konyharuhát, majd azzal a lendülettel bal kezemmel megragadtam a lábas fülét – szóval, ezek után az egy órája ecetes-sós vízben ázó velős csont darabokat tepsibe tettem, és betoltam a sütőbe, 30 percre, 160 fokon.
Aztán kivettem. Megkocogtattam a függőlegesen fogott csontot, és némi erőltetés után kocsonyás-remegős tartalma a tányérra zuttyant.
Te jó ég, nincs az a pénz, amiért én ezt megkóstolom – villant át az agyamon, ám ezen a nyomvonalon elindulva egyből helyesbítettem is a gondolatot: de, végül is lenne az a pénz. Ha pedig van az a pénz, igazán megkóstolhatom ingyen is…
Kettévágtam egy szikkadt kiflit, megpirítottam. Egy falatnyi részen “megvelőztem”, gondolkodtam, csukott, vagy nyitott szemmel próbálkozzam, de aztán úgy döntöttem, nem vagyok már kisgyerek, ugyan, kit akarok becsapni, és leharaptam a velős falatot. Mintha vajas kiflit ettem volna, olyan volt.
Vagy olyasmi.
Semmi rossz nem volt benne.
Ekkor szóltam a férjemnek: megsült a velő.
Rám nézett, majd arckifejezésemet látva nevetésben tört ki; aztán, miután uralmat vett magán, annyit mondott: “Az finom. Állítólag.”
Bogyó tányérjába borítottam tehát a maradékot, aki hálásan befalta az egészet két pillanat alatt.
Probléma megoldva. Dolgoztam tovább a hagymalevesen.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)