Nem hagyhattam ki ezt a ziccert, elnézést. A tészta valójában szalalkális, de a nagymamám mindig szalagárénak mondta, és falun a mai napig lehet hallani, hogy így emlegetik.
Nem emlékszem, hogy én magam valaha az életben sütöttem volna bármit is szalalkálival.
Mert ha sütöttem volna, akkor emlékeztem volna az ammóniaszagra, ami a sütőből terjeng kifelé a sülő tésztából.
A szalalkáli ugyanis egészen pontosan ammónium-bikarbonát (NH4HCO3), amely hő hatására ammóniára, vízre és széndioxidra bomlik. Nem kell megijedni, a kész sütemény nem lesz büdös, az ammónia elillan. Ez a térfogatnövelő folyadékba kerülve, valamint hő hatására azonnal széndioxidot fejleszt, ezért gyorsan kell dolgoznunk vele, és vékony lapok sütéséhez a legalkalmasabb.
Vékony lapokból áll ez a süti is, amit Pataki Mária örökbecsű művéből, A dolgozó nő háztartásából néztem ki magamnak. Ígértem már korábban, hogy nem csak a megszívlelendő jótanácsokat, de praktikus recepteket is közzéteszek a könyből. Ez a sütemény nagyon finom, ugyanakkor alig kell hozzá valami: igazi hiánygazdálkodós recept, hiszen azért egy tojást, némi zsírt, lisztet meg baracklekvárt csak lehetett keríteni a kamrából, és elég nagy adag is lesz belőle, úgyhogy Szabó János és a két kis Szabó gyerek igazán nem panaszkodhatott…
Hozzávalók:
1 tojás
6 ek cukor
10 ek tej
6 dkg zsír/vaj
1 dkg szalalkáli
kb. 60 dkg liszt
A közepébe:
1 dl rum (azért. ha gyerekek is esznek belőle, inkább ne)
lekvár (P.M. 1 dl-t ír, de az nagyon kevés – én elhasználtam hozzá egy 0,5 literes saját gyártmányt)
A szalalkálit elkevertem egy kis bögrében egy ek tejjel. A cukrot elkevertem a tojással és a vajjal, hozzáadtam a tejet és a szalalkális tejet, és annyi lisztet adtam hozzá, hogy jól gyúrható tésztát kapjak. Ez volt cirka 60 dkg.
Közben a sütőt előmelegítettem 200 fokosra.
A tésztát három egyforma részre osztottam, kinyújtottam az elsőt nagyon vékony lapra, és a tepsi hátán megsütöttem 8 perc alatt.
Így tettem a tepsi hátára. Amikor megsült, lecsúsztattam a lapot, és sütöttem a következőt.
Ezt az első lapot apróra tördeltem, és összekevertem a baracklekvárral (meg a rummal is kellett volna).
A megsült lapok széleiről még levagdostam késsel a nagyon kiálló részeket, és az is ment a lekváros masszába. Törekedtem arra, hogy az egészben maradó lapok nagyjából egyformák legyenek.
Az alsóra rákentem a tölteléket.
Aztán ráhelyeztem a felső lapot.
Frissen nem igazán lehet szeletelni, mert a tészta törik, ám aki a ropogós sütiket szereti, egye így, fittyet hányva az esztétikumra. A lapok később a nedvességtől megpuhulnak, tehát aki mondjuk szépet szeretne tálalni a vendégeinek, az minimum pár órával előbb készítse el, de az sem baj, ha áll egy éjszakát.
Pataki Mária szerint mondjuk “készítése napján fogyasszuk lehetőleg el, mert tésztája átnedvesedik.”
Ízlés dolga.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
