Nem is tudom, melyikkel kezdjem.
Na jó, az lesz az első, hogy megjelent a Dining Guide gondozásában a Toplista Gasztronómia 2012. Szép zöld, nem lehet eltéveszteni…
A tartalma remek. Ha nagyon őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, fanyalogva vettem kézbe. Na, gondoltam, megint egy vízfejű pesti magazin, vidéki étterem biztosan nem lesz benne, vagy csak a kötelező elemek, mint a pécsi Enoteca, mondjuk.
Hát pozitív csalódás ért. Ez egy remek, széles látókörű gasztrotérkép, méghozzá nemcsak hazai, hanem közép-európai kitekintéssel. Olyan gyűjtemény, amit akkor is érdemes kézbe venni, ha csak tíz percünk van, de órákra is el lehet merülni benne. Na jó, a vidék azért nem olyan alapos benne, mint Budapest, de – fájdalom! – a magyar gasztronómia leginkább a fővárosban csíphető nyakon, ez van.
Főváros: kedden ott jártam, a Sparos nyereményjáték (10 blogger, 10 feladvány, 10 nyertes) zárórendezvényére került sor, ahol együtt főztünk mi, bloggerek a nyertesekkel, valamint Pesti Istvánnal, a Babel séfjével (és az ő csapatával). Nagyon jó hangulatú kis összejövetel volt, Fűszeres Eszter le is fényképezett engem, amikor tálalni próbáltam, és éppen úgy nézek ki, mintha oktatnám Pesti Istvánt. Pedig nem. Inkább tanulni szeretnék tőle.
A közös főzés után két nagyszerű találkozóm volt, egyik egy régi barátommal, aki úgy kezdte, hogy szabályosan leteremtett, mert szerinte nem jó irányt vettem a blogon, túlságosan sokat elmondok magamról, túl nagy támadási felületet adok. Ő ezt veszélyesnek tartja, és őszintén óvott attól, hogy így folytassam tovább. Ez az észrevétele a hét további részében elkísért, sokat morfondíroztam rajta, és most sem hagy nyugodni a kérdés. A hely, ahol beszélgettünk, kiváló volt: a Szent István Bazilika előtti téren, ha a bazilikának háttal állunk, nagyjából szemben, bal kéz felől van egy cukrászda vagy kávézó, ahol rózsa formájú fagyit adnak. Sajnos nem jut eszembe az üzlet neve; de a nyírfacukorral készült sütemény, amit ettem, és a remek kávé, amit ittam hozzá, annál inkább megmaradt emlékeimben. Ráadásul a pincér odajött az asztalunkhoz, és érdeklődött, mi hogy ízlik, továbbá hasznos információkkal látott el a kávéra vonatkozóan. Élmény volt.
Ezt követően a Retek utcai á table!-ban futottunk össze – sajnos, csak egészen rövid időre – az ismeretlen ismerőssel, olvasómmal, Gabival, aki megint csak pozitív impulzusokkal látott el engem. Volt már néhány levélváltásunk az elmúlt években, nagyon örültem, hogy végre személyesen is megismerkedtünk. Az á table-t pedig ki kell próbálni mindenkinek, aki rajong a francia péksüteményekért, meg úgy egyáltalán, a hangulatos kis helyekért.
Hazafelé még átlapoztam a frissen beszerzett első magyar GoodFood-ot, megállapítottam, hogy egész jó, ami a recepteket illeti. Vannak kifogásaim, de azokból nem vonnék le messzemenő következtetéseket.
De ez a kérdés nem hagy nyugodni… (Altair is feszegette a blogján, épp a múlt héten.)
Tényleg túl nagy támadási felületet hagyok?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
én pont azért nagyon szeretem a blogod, mert annyira személyes. hogy minden recepthez jár egy kapcsolódó történet. én így szeretem! 🙂
Szerintem nem, nem regi olvasod vagyok, de azota is szep napjaim vannak miota olvaslak :)Ez igy szep ahogy irod. Ezert csodallak. Judit
Azt is lehet támadni, aki egyáltalán nem hagy támadási felületet (mint én). :o)Szerintem egy gasztrobloggernél másként működik, mint egy mezei énblognál. Ismeretlenként nem tudnám megmondani, hogy hova költöztetek, de előfordulhat, hogy rosszindulatú nyomkeresőként, meg lehetne találni. Az ismerősöd nyilván könnyebb helyzetben van, mert helyismerettel bír.És persze azt illene mondanom, hogy a barátodnak van igaza, aki félt, de én is szeretem a személyes hangvételű blogodat, pont attól jó, hogy magadról is árulsz el dolgokat (ahogy Tess H. is írja a blogos könyvében a portfólióblogoknál).
Még annyit, hogy a tied az egyetlen főzősblog, ahol még sose görgettem a bejegyzés aljára anélkül, hogy elolvastam volna az egészet, és a legtöbbet nálad is kommentelek (és nem mindig csak egy bejegyzés alá, mint most is). :oD
Szerintem a Gelarto Rosa cukrászdára gondolsz…
Mi az a támadási felület? Megtalálnak a blog-trollok? Szerintem az nem ezen múlik, nem is az olvasók számán, és a témán sem.A sima receptes blogokat én nem is olvasom. Oda csak célirányosan megyek, ha keresésnél előjön.A személyes hangvétel az, ami ott tart egy embert olvasónak.Én így látom.
Móni, nagyon szeretem a blogot, így ahogy van, de SAJNOS egyet kell értsek az ismerősöddel.
Még kiegészítésképpen annyit, hogy azt gondolom, a problémát nem a trollok okozhatják, ezek legfeljebb megkeserítenek néhány órát, tönkretesznek néhány diskurzust.Az az igazság, hogy pl. én a gyerekeimről egyáltalán nem mernék fotókat feltenni. 🙁
Én lehet, hogy naiv vagyok, de mi az a támadási felület? mitől félt az ismerősöd? Kérdem én, aki nyilvános családi blogot írok, abszolút mindennapos személyes történetekkel. Persze nincs ezer olvasóm :)Kata, miért nem mersz a gyerekeidről egyáltalán? Én is cenzúrázom, hogy mit teszek fel, de hogy egyáltalán…?
Ja, és igen, én is a személyes jellegét szeretem a blogodnak, azt, hogy nem csak egy recept egy bejegyzés, illetve a recept nélküli bejegyzéseket is nagyon. Nem tipikusan és nem csak gasztroblog.
Tudjátok kik az igazán érthetetlenek? Akik totál meztelen képeket tesznek fel a gyerekeikről a face-ra. Nap mint nap látok ilyet. És ezek normális emberek ám.
Kedves Móni, jogászként a véleményem az, hogy igen, túl sokat mutatsz magatokból. És most nem a személyes történeteidre gondolok – az a te választásod, hogy mit mutatsz meg magadról. De vajon a kislányod, akiről egy bejegyzésedben azt írod, hogy ő a család büdöskéje, mert nem fürdik, vajon mit szól ehhez majd ha gimis lesz, vagy egyetemista, vagy pl. marketinges egy reklámügynökségnél, és valaki merő rosszindulatból előhozakodik vele? Szándékosan leegyszerűsítettem a példát, hogy értsd mit akarok mondani. Persze a “bulvár” részével a legkönnyebb fenntartani a nagy számú olvasókat, mert az emberek alapvetően szeretnek bekukucskálni mások magánszférájába. Üdv, Judit
Sajnálnám, ha visszavennél. Szerintem nem is nagyon tudnál. Ilyen vagy, ezért szeretünk.(ismeretlenül a családodat is)Remélem, hogy nem veszik el a kedvedet a negatív hozzászólások. Ha szakácskönyvet írnál, abból úgy is ki kell hagynod a gyerekeidet, de akkor ők az iwiwen meg a Facebookon biztos megtalálhatók lesznek. Talán pont a nyilvánosság az, ami meg tud védeni alkalmanként.Éva
Igen, Móni, szerintem is sokat mutatsz… :$ Épp azért, amit Judit írt.(Másrészt én paranoiás is vagyok ilyen szempontból, szegény párom ketté van harapva, ha csak a környékünkről tesz fel fbra fotót, nem a szemközti házról, nyilvános nem írjuk le, h hol lakunk, a címet meg végképp.)Bár a te blodog még mindig nem annyira kitárulkozó, mint némelyik én-család blog, de nagyon nehéz a helyzet, mert ezt elemezni csak 20-30 év múlva lehet, hogy milyen hatásokkal jár, ha valakinek születése óta más ír az életéről, képeket tesz fel róla a teljes nyilvánosságnak, mennyire lesz része az internet kamaszkori problémákban (pl. youtube-os szépvagyok-e?-videók), stb.Én bízok benne, hogy sikerül megtalálnod egy arany középutat, ha ezen átrágtad magad.
én sem értem, mit jelent a támadási felület. manapság egy iskola honlapjan is lehet annyi képet találni a gyerekekről, mint a blogodon. a családi sztorik sem túlzóak, ennyit a volánbuszon is hallok, mikor mellettem beszélgetnek. Mire gondolt pontosan az ismerősöd?
A különbség csak az, hogy a volánbuszon hallott sztorik nem visszakereshetőek 20 év múlva, és volt már olyan per is, amit azért veszített el az iskola, mert nem volt jogszerű, hogy kirakta a tanulói (volt tanulói) fényképét.. Judit
Az átlagolvasó – és ilyenből van több -a személyes hangvételű írásokat kedveli, függetlenül attól, hogy az elektronikus, vagy nyomtatott változatban jelenik meg. Magyarán, arra van igénye, hogy az adott információt hús-vér emberhez köthesse, hogy hiteles és valóságos legyen a sztori. Ezt tapasztalom a napi munkám során is, ui. az embereknek kezdett elege lenni az olyan sztorikból, hogy “amerikai szakemberek megállapították…”, illetve “Csillagszemű Anorexia híres énekes mindig bal felé kavarja a majonézt…” stb., stb., – érted, mire gondolok. Tehát kell a személyes hangvételű írás, van rá igény, viszont az ismerősöd aggálya sem éppen alaptalan. Sőt, a jogász ismerős véleménye is megalapozott. DE mekkora a valószínűsége annak, hogy esetleg interneten bóklászó gonosztevők támadásának célpontja legyél? Miért éppen Te és miért éppen akkor? Úgy vélem, bizonyos fokú mértékletesség nem árt, de azt sem tartom jónak, hogy az ember folyamatos félelemben éljen egy esetleges támadás miatt. Szeretem olvasni a blogodat, és tudom, hogy képes vagy épp annyi információt adni magadról, a környezetedről, ami személyes ugyan, de nem szolgáltatod ki sem magad, sem a szeretteidet. 🙂 Csak így tovább!
Hát Móni…Érdekes kérdést feszegetsz. És óvatos választ adtam volna, ha… Ha nem éppen egy olyan históriában csücsülnénk, ahová mindenféle támadási felület felkínálása nélkül csöppentünk bele (nem családilag,nyugi). A támadási felületnek talán a puszta létezést nevezném akkor…Hogy te írsz a családról? Nem értem a jogász hozzászólását. Illetve értem én. Csak ha Zsófi úgy nő fel, hogy egy kiegyensúlyozott csajszika, és majd rád szól (ahogyan a nagyobbik is teszi), hogy ezt most ne, mert ciki, akkor te azt majd nem írod le. De miben akadályozhatja, ha valaki valahogyan megtalálja azt a bejegyzésedet 2999-ben arról, hogy őt a “család büdöskéjének” nevezted? Majd ezért nem kap meg egy állást?! Amikor a mi anyukáink mutogatták a pasijainknak a tizenéves ciki, vagy meztelen babakori képeinket, az nem volt ciki?Két gyerekednek tuti, hogy van FB-profilja, de lehet, hogy már mind a négynek. Az egy sokkal komolyabb támadási felület nekik, szerintem.Jó a blogod. Mindig is arról írtál, ami a “szívedet nyomja”, és közben főzőcskézel. Nem véletlenül olvasnak ennyien.Az ismerősöd megjegyzése az egész blogíró-társadalomnak lehet címezve. És? Ez most egy könnyebben megtalálható napló, ennyi.Ha valaki bántani akar, akkor ő akkor is megtalálja a módját, ha csak olyan naplót vezetsz, amilyet szegény drága megboldogult nagyapám: “reggel 8°C, derűs, délben 20°C, enyhe szellő, este 7°C, szélcsend; kezdenek kibújni a tulipánok; elkészítettem: 12 kg májas hurkát és 15kg kolbászt. Szerintem finom lett.”Móni, ezen ne rágódj, biztos találsz ennél erre érdemesebbet is :-)Puszi,Szilvi
Nekem az a tapasztalatom, hogy a támadási felületet nem lehet kikerülni. Persze, persze, vannak olyan témák, amikről az ember eleve tudja, hogy vitára adnak okot. De, amikor engem írással kapcsolatban támadás ért, az valahogy mindig a legalaposabban, legpontosabban átgondolt állításaimmal, történeteimmel kapcsolatban ért. És nem lehet úgy írni, hogy ne legyen támadási felület, mert hát végülis ez is a kommunikáció része. A támadás.
Támadási felület? Gyakorlatilag ismeretlen ismerős vagy. Tudjuk a főbb életkörülményeidet, gyerekeidről, kutyátokról egy-két sztorit. De ezekkel az információkkal mire megy az ember, még ha ártani is akarna? Vagy odalesz a “tökéletesség” nimbusza (erre gondol az ismerősöd?). Te is ember vagy, szeretsz, hibázol, vannak sztorik a gyerekeiddel, mint mindenkinek. Nem értem, hogy mi a gond?Én azt szeretem a blogodban, hogy van benne a készítőjéről egy-két “lenyomat” rólad, nem csak az, hogy 1 kg liszt, 1 kocka margarin…Sőt én leginkább mindig ezekre vágyom, jobban örülök egy-egy ilyen bejegyzésnek, mint például könyvekből idézetteknek.
Informatív,szórakoztató olvasmány vagy,változatos témákkal.Csak így tovább!Ilona
Igen, én is úgy érzem, a Te családod oldaláról nézve, hogy egy kicsit sokat árulsz el magadról. Persze, ez nekem ettől érdekes, vagy ettől is érdekes. Ez a fűszer-része. Nem hiszem, hogy bárki is bántana valaha ezért, de én – egyelőre – nem tenném. Mindenki, aki a közéletben tevékenykedik bármi módon, ki van téve rosszakaratú embereknek is. Sajnos.
Azt hiszem, a közéleti tevékenység az egyik kulcsfogalom itt. Ha még nem létezne az internetes sajtó, nem lennének blogok, akkor egy kellemes kávéházban, otthon, a polgári konyhádban, vagy íróasztalodnál írnád a történeteidet, és akkor is úgy jelennének meg a napilapokban cikkeid, írásaid, hogy magadról, a családodról vallanál. Mert a “gasztro” illetve az újságírás, az ilyen műfaj. Lehet, hogy nem közölnének fotókat a gyerekeidről, de a széles olvasóközönség ismerné és tisztelné a nevedet, a családodat, és -sajnos- akkor is megtalálna az, aki ártani akar. De ki és miért akarna ártani? Szerintem nem szabad ebből kiindulni. Félelemre építeni valamit, nem jó hozzáállás. A dolgok lényege veszne el, a hitelesség, a folytonosság, a jó hangulat, ha hirtelen “cenzúrázni” kezdenéd magadat. És van itt egy csomó rajongó és olvasó, aki szívesen megvéd, ha kell. Bármilyen támadásról is legyen szó 🙂
Köszönöm ezt a rengeteg értékes gondolatot, hozzászólást. Alapvetően úgy gondolom, a blog az a sajátos műfaj, amelynél muszáj személyesnek lenni, ez adja a varázsát. Ahogy ezt sokan meg is fogalmaztátok, akit az ember olvas, annak szinte az élete részesévé válik (legalábbis úgy érzi), nyilván, ha mostantól szűkszavúan csak recepteket írnék, hamar leszoknátok az olvasásomról…:)És azokkal is egyetértek, akik azt mondták, ha valaki belém akar kötni, akkor talál fogást, bármiről is írok.
Szerintem jó így a blog, ahogy van. Blogtól függetlenül is kockázatos egyszerűen csak emberként élni a világban. Ha a nagy önvédelemben nem osztunk meg személyes dolgokat is magunkról, csak felszínes kapcsolataink lesznek, nem leszünk túl nagy hasznára senkinek…
Nos…Anno amikor megszületett a fiam – vagyis még mikor pocakban volt – elkezdtem egy blogot párom kérésére az élményeimről – meg hogy majd jó lesz a gyerkőcnek olvasni. Kb. 1 éves volt, amikor átköltöztettem a blogspotra, és letiltottam – ill. csak pár ember olvashatta. Miért? Eleinte azzal találtak meg, hogy minek panaszkodom, másnak is rossz. Aztán hogy ne írjak ennyit a gyerekről (róla szólt). Aztán pedig megvádoltak, hogy nem is enyém a gyerek, mert szerintük én nem tudok ellátni egy gyereket. sógornőmet le “tehenezték”. Viszont köszönhetek 2 olyan embert is a blogomnak (nekem nem volt ekkora látogatottságom, mint neked 🙂 ), akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A te blogodra kb 2 éve találtam rá. A linkje azóta is a kedvencek között van. Szeretem benne, hogy nem csak leírod, hogy mit-hogy kell csinálni, hanem fotókkal meg is mutatod. És szeretem azt is, mikor leírod, hogy kinek ízlett-nem ízlett. Elolvasom minden írásod, nagyon sok receptedet pont azért próbáltam ki, ahogy te leírtad – a személyes megjegyzések, élmények teszik az ételeket már olvasás alapján is olyan élvezetessé, hogy az embernek muszály megcsinálnia. Hogy hagysz-e támadási felületet? Ha valaki akar, még egy sima, személyes élmények nélküli blogban is talál. Én nem akarok támadni, nem is fogok. Élvezem az írásaidat, a kirándulás-beszámolókat, a kutyás és a gyerkőcös sztorikat. És fogalmam sincs, hogy hol laksz, nem kutatok a telefonszámod után, facebookon is nem személyesen te, hanem a “honlapod-blogod” az ismerősöm – mert ugye napi olvasás ellenére sem ismerlek, ellenben nagyon kedvellek így ismeretlen ismerősként is, és remélem, hogy – egyszer majd valamikor találkozunk- nem hagyod abba a blogírástPusszEdit
Kedves Móni!Ez mindenki dilemmája.Az ismerősödnek részben igaza lehet, részben nem, utólag meg kár lektorálni. Emlékszel az elején egy negyed arcprofil volt a kis kockában, most meg egy gyönyörű vérprofi fotó egy nőről akinek van élete, nagybetűvel.Ha végigfutok a blogodon fokozatos a kinyílás a világ felé, talán egy fotóval kezdődött amit magadról megmutattál, és egyre többet mutatsz a gyerekekről is.Emlékszem olyan bejegyzésre, amit kifejezetten megkifogásolt egy pár hozzászóló, hogy Móni ezt nem kellett volna leírni.Inkább nem részletezem, aki végigolvas az vagy megtalálja, vagy nem.Van egy amerikai barátnőm, -örököltem a férjemtől :),- akit meghívtam a dupla V-s oldalra, vegye fel ismerősnek a rokonait, barátait, mindig talál annyi fotót, ami alapján kielégítheti a kíváncsiságát. Megtette, fel is vett vagy 16 ismerőst, de fotót nem tett fel, nem töltötte ki az adatlapot, (iskola, munkahely, stb.) mert ott annyira félnek a személyes adatok közléséből fakadó visszaélésektől.Móni szerintem is vannak olyan fotók, ami alapján megtalálható vagy ott ahol laksz.Mivel foglalkozásszerűen űzöd a főzést, én minden tanácsodat várom, sőt van amit meg is fogadok. Nagyon tetszik ahogy Szabónét tálalod, és igen néha igaza van annak a barátnőnek is.Szerintem is nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt.Ha lektorálod a hozzászólásokat, és volt már olyan akit töröltél, vagy letiltottál akkor tudod miről beszélek.Egyébként meg annyira burokban élünk ezzel a kis kinyilatkoztató hellyel, hogy félelem egy szál se bennünk, mindig kell egy ügy amikor megéljük, hogy talán ezt sem kellett volna, meg azt sem.Maradok őszinte csodálód és hívőd Mariann!