Ki vagyok én?

Ahogy ígértem, válaszolok a feltett kérdésekre. Elnézéseteket kell kérnem, de egyben nem fog menni, mivel elég sok a kérdés – e-mailben is kaptam -; ezen kívül vannak olyanok, amelyek akár egy egész bejegyzést is kitehetnek, azokat majd külön válaszolom meg.
Most tehát az első rész következik.
Mi indított arra, hogy virtuális naplót vezess, és mi motivál azóta?
Bár ennek a történetét már többször leírtam, nyilván, aki nem olyan régóta olvas, vagy nem rendszeresen, nem találkozott még vele. Nos, amikor Zsófival terhes lettem, tehát lassan már kilenc éve, egy volt újságíró-iskolás tanárom, Zöldi László javaslatára belekezdtem egy nagycsaládos témájú könyv írásába. Össze is állítottam közel 60 oldalt, de aztán megakadtam. Vagy az ihlet szállt el, nem is tudom. Ott porosodott a polcon, mert ki is nyomtattam, sőt, egy barátnőm révén eljuttattam a Nők Lapja egyik szerkesztőjéhez, aki, mint utóbb kiderült, olvasatlanul dobta az egészet a kukába. Időnként, amikor eszembe jutott ez az egész, törtem a fejem, mi legyen ezzel az anyaggal? Lehet, hogy megírom, aztán a kutya nem lesz kíváncsi rá, akkor meg minek is dolgozom vele? Aztán egy nap ráakadtam Fűszeres Eszter blogjára, ott is ragadtam órákra, és belém hasított a felismerés: én is ilyet akarok csinálni. Az jutott eszembe, hogy szépen felrakosgatom a könyv anyagát, receptekkel meg akár naponta frissíthetem, mert hát nem mindig tudok vicces/tanulságos történeteket írni. A blog iránti érdeklődésből majd megtudom, egyáltalán van-e igény arra, amit írok. Így kezdődött. A motivációm egyik részről az, hogy tudom, az olvasók jórésze várja,hogy írjak, a másik a saját grafomániám. Van, aki rágja a körmét – én írok.
Írtad korábban, hogy párszor majdnem abbahagytad a blogot. Az olvasóid örömére aztán ez nem történt meg. Hogyan tudsz ilyen helyzetekben megújulni?
Győz a grafománia. Egyébként, eddig mindig akkor jöttek nagy hullámvölgyek, amikor valaki megkérdezte: na, és hogy megy a blogolás? Mire én azt feleltem: köszi, szuper. Na, általában másnaptól három-négy napon át alig találtam magamra. A rosszabb, amikor betámadnak, és a lelkembe gázolnak idegen emberek, de eddig ezeken is mindig túljutottam. Szerencsére nem is voltak túl sokan.
Mit szól a férjed a blogoláshoz?
Eleinte kissé cinikusan szemlélte…aztán, amikor látta, hogy egyre nagyobb érdeklődés övezi, ő is rendszeres olvasóvá vált, és maximálisan támogat. Van úgy, hogy nincs kedvem írni, és ő noszogat, hogy hát az olvasóim számítanak rám, valamit igenis írjak.
A gyerekeid hogyan élik meg a blogolásodat?
Nóra lányomnak ciki, Bálintot nem érdekli, a két kicsi, Bence és Zsófi büszke rá. Zsófi szerint én híres gasztroblogger vagyok…
Mit takar a maimoni szó?
Erre egészen prózai magyarázatom van… Még mielőtt elkezdtem a blogolást, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem hallgatója voltam kultúrtörténész szakon. Ott tanultunk Maimonidészről éppen, akit neveznek Rámbámnak és Maimoninak is. Zsidó rabbi, orvos, filozófus volt, akit érdekel, ITT olvashat róla. Amikor hamarosan felhasználónevet kellett választanom, beugrott a Maimoni név, nem mintha egyáltalán zsidó lennék, vagy orvos, vagy filozófus, de Móni az vagyok, és gondoltam, milyen jópofa az, hogy mai Móni… hát, valahogy így történt.
Mi a jó házasságra vonatkozó titkod?
A férjemmel mindig, mindent megbeszélünk. Szerintem ez a legfontosabb. Nincsenek titkaink egymás előtt, nem vagyunk külön kasszán, a takarónk is közös. A férjem végtelenül nyugodt természetű, ha akarnék, sem tudnék vele veszekedni, de az a helyzet, hogy én sem vagyok olyan. Soha sem veszekedtünk még. Mondjuk, volt, aki ezért engem nagyon sajnált, mert hogy milyen jó kibékülni, és én ezt nem is tudhatom… Hmm. Majd lehet, hogy egyszer kipróbáljuk.
Hogyan és milyen tartalmas időt szakítasz kettőtökre, a kapcsolatotokra?
Hát, bárhol, bármikor. Sokat vagyunk együtt, mivel mindketten főként itthonról dolgozunk, ezért sokat beszélgetünk. Egy időben gyakran jártunk Pestre, akkor is megtárgyaltunk mindent. Sajnos, az anyagi lehetőségeink eddig igencsak ritkán tették lehetővé, hogy elutazzunk ketten valahova, viszont azt meg szoktuk tenni, hogy a gyerekeket elosztjuk nagyszülőkhöz, barátokhoz, és csak ketten vagyunk néhány napot itthon: étterembe megyünk, bicajtúrát szervezünk magunknak, későn kelünk, meg ilyenek… Mintha nyaralnánk. Az nagyon klassz.
Férjed kedvencét a konyhán hányszor készíted el évente? 
A férjem kedvencét nem én készítem, hanem anyám, szinte mindig, amikor hozzájuk megyünk. Na jó, ez csak vicc volt. De tény, hogy az én emberemnek nincs egy kimondott kedvence, sokféle ételt szeret, kivétel nélkül nagy klasszikusokat. És egyik nagy kedvence a Norvég szelet, amit Nóra lányunk ballagásáról írt bejegyzésemben megemlítettem, aminek a receptjét épp nemrég kérte is valaki itt a blogon, és amit én még soha az életben nem sütöttem… Nem tudom, miért. Talán, mert anyu olyan jól készíti, és pont elég egy évben annyiszor, ahányszor náluk esszük.
A főzéssel kapcsolatban honnan, kiktől inspirálódsz?
Bárhonnan, bárkitől. Blogokról, ami lehet külföldi vagy magyar, újságokból, régi és új könyvekből, ismerősöktől, a hentestől, a boltostól, a mögöttem sorban álló nénikétől…nyitott szemmel-füllel járok.
Mi az az étel, amit soha, semmilyen körülmény között nem kóstolnál meg újra valami rossz tapasztalat miatt?
Hát, nem tudom, milyen körülmény kéne hozzá, hogy még egyszer megpróbáljam lenyelni nyersen az osztrigát… Egyszer voltam egy halas kurzuson több gasztrobloggerrel együtt, és ott úgy döntöttem, megpróbálom, hiszen mindenki odavan érte, hogy az milyen finom… Megpróbáltam, és nem ment. Akkor elhatároztam, hogy ilyesmit soha többé. Nyersen, élve, soha. 
Melyik az az ország, ahova a kulináris élvezetek miatt utaznál?
Ó, ilyen nagyon sok van! Számomra is érthetetlen módon rendkívül vonz Törökország, régi vágyam Toszkána  és Provence. És Párizs. Marokkó, Görögország, Szerbia, Algéria.
Volt olyan – huzamosabb ideig tartó- tevékenység az életedben, amit ma már időpazarlásnak ítélsz?
Volt olyan, amiről akkor is tudtam,hogy időpazarlás, amikor benne voltam – csak nem szállhattam ki belőle. Becsületből. És volt olyan időszak az életünkben, amikor olyan emberre hallgattunk, akire nem szabadott volna. Nagy tanulságok rejlenek ezekben, épp ezért, bár időnként feldühít, hogyan is lehettünk annyira hülyék,  hogy nem vettük észre, amit észre kellett volna, tudom, hogy ma már pont azért nem ennénk meg ugyanazt az esztelenséget. Mert már egyszer valaki letolta a torkunkon.
Melyik az a jó tulajdonságod, ami sokszor átsegített a nehézségeken? 
Nem vagyok haragtartó. Még tinédzser koromban olvastam Charlotte Bronte Jane Eyre című regényét, amelyben volt egy mondat, ami annyira megragadott, hogy meg is tanultam. Így szól: “Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb ideig haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.” Később, amikor hívővé lettem, a Bibliát tanulmányozva megértettem, hogy valóban, a haraggal az ember magának árt a legtöbbet. Méreg, amely belülről öl. Így nem haragszom. Persze, ez nem jelenti azt, hogy mindent el is felejtek… A másik, ami átsegít a nehézségeken, az az, hogy nem nézegetek hátra. Nem mélyedek el abban, hogy de mi lett volna, ha… meg, hogy ezt mégsem így kellett volna, hanem úgy… Ami van, azt kell megoldani. Isten segítségével.
Milyennek ítéled meg a kudarctűrő képességed? 
Elég jónak. Hamar felállok, és megyek tovább. Tudok veszíteni, na persze nem szeretek.
Ha lehetne 3 kívánságod az aranyhalnak, mi lenne az? 
Az első, hogy a szeretteim mindannyian megismerjék Istent. A második, hogy egészségben tudjuk felnevelni a gyerekeinket, és együtt örülhessünk majd az unokáinknak, dédunokáinknak. A harmadik, hogy mindig legyen annyi pénzünk, amennyi kell; hogy ne csak nekünk legyen elég, hanem a körülöttünk levők szükségeire is tudjunk adni.
Mi akartál lenni gyermekkorodban?
Orvos. Aztán rájöttem, hogy nem bírom a vért. Utána újságíró – és kész csoda, hogy az is lettem! Ugyanis teljesen más irányba indultam, vendéglátóipari szakközépiskolába jelentkeztem. Akkor azt gondoltam, felszolgáló leszek majd, vagy szakács – lehetnék is -, de aztán, miközben már a teológiai főiskolára jártam, egy újságnak kezdtem dolgozni, ahol végül kilenc évig maradtam. Most meg találkozott az életemben a gasztronómia és az újságírás.
Volt-e fiatalabb korodban példaképed?
Nem emlékszem, hogy volt egy olyan konkrét személy, akire hasonlítani szerettem volna… Arra igen, hogy egy-egy ember bizonyos tulajdonsága, vagy a foglalkozása, vagy a hobbija tetszett, és inspirált, hogy én is olyan legyek azon a területen, mint ő.
Hogy fér ennyi minden bele az idődbe, mik azok a stílusosan praktikák, amiket bevetsz, ha úgy érzed, hogy összecsapnak a hullámok?
Hát, van az úgy, amikor kevés a nap 24 órája… Néha én is úgy érzem, hogy túlvállaltam magam, máskor megy minden olajozottan. Van, amikor egyszerűen sodródom az árral. Nem vagyok egy Szabóné, úgyhogy nincs heti tervem, de még napi sincs… Szerencsére, a gyerekek már elég nagyok, így amikor sűrűsödnek a feladatok, meg szoktam kérni őket egy kicsit több segítségre. Rendesek, megértőek, számíthatok rájuk. Amúgy mindig a soron következő feladatra koncentrálok. Nem azt nézem, hogy te jó ég, mennyi minden, mindig csak a következőt. Aztán, majd csak vége lesz egyszer a torlódásnak…

Ez volt hát a kérdések-válaszok első fele. Ha maradt még bennetek kérdés, tegyétek fel nyugodtan.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)