Viki a hegyről

Lassan két éve annak hogy Pettenkoffer Vikit  megismertem; találkozásunk apropója az volt, hogy a Dining Guide részére riportot készítettem róla. Viki ugyanis fantasztikus kecskesajtjairól híres, egyre szélesedő körben. Közte és köztem hamar felfedeztünk néhány hasonlóságot: négy gyerekünk van, és ugyanazon a  napon születtünk.

Biztos lenne más is, ha hosszasan kutakodnánk (na jó, a barna haj hamar észrevehető), de legalább ilyen szembetűnőek a különbségek is. Amíg én meglehetősen kényelmes vagyok, Viki férjével a boldogulás nem egyszerű útját választotta: közel húszévesen, egyéves gyerekükkel a városból tanyára költöztek.  A hely kiválasztásánál két fő szempontjuk volt: szép legyen, és rokon közelében. Alternatíva volt Bugac környéke és a Balaton-felvidék – az utóbbi nyert. Leköltöztek Káptalantóti mellé, Bács-hegyre, ahol nem volt se villany, se vezetékes víz. Fúrt kút volt meg aggregátor.
Mivel kellett a tej a gyereknek, jó ötletnek tűnt egy kecske beszerzése – hát valahol itt ered a kecskesajtkészítés gyökere Viki életében. Mert a maradék tejjel kellett valamit kezdeni. Közben járt a kaposvári egyetem állattenyésztési karára, ahol tanult a sajtkészítésről, annak kémiai, biológiai alapjairól: a tejtermelésről, a tejelő állat takarmányozásáról, a fejésről, a higiéniáról, a tejben, sajtban lejátszódó folyamatokról. Ezeket mind ki akarta próbálni a gyakorlatban – és ki is próbálta. Mire a szakdolgozat írására került a sor, amelynek témája a családi kecskegazdaság létrehozása és működtetése volt, már közel száz kecskével dolgoztak otthon.
Szépen sorban születtek a gyerekek is; a legnagyobb, Borbás már majdnem 18, Brenda 14, Britta 8 múlt, Borsa 4 éves lesz hamarosan.
Szikár, erős nő – ez fogalmazódott meg bennem, amikor otthoni környezetében láttam, hogyan feji meg egyedül, gyakorlott kézzel azt a negyven kecskét, ráadásul naponta kétszer teszi ezt. Persze, nem mindig csak ő, hiszen férje és a legnagyobb gyerek, Borbás is elvégzi ugyanezt a munkát. Láttam a patyolattiszta sajtkészítő műhelyt és a pincét, ahol az érés végbemegy. És ámultam, hogy ugyanazokat a napi feladatokat végzi a házban, amit én is szoktam – ám sokkal nehezebb körülmények között. Egy éve kaptam egy e-mailt Vikitől “jön a villany!” címmel; azóta van szükséges mennyiségű áramuk.
– Két év telt el azóta, hogy találkoztunk; mennyiben változott az életetek?
– Talán egy kicsit “kényelmesebb” lett, hogy van villany. A legnagyobb dolog – ez is nyilván a villany révén lett megoldható -, hogy csapból folyik a meleg víz. Van hűtő, mélyhűtő, mosógép, mosogatógép, bármikor használhatunk porszívót, hajszárítót, asztali számítógépet. Ez utóbbiakat korábban csak aggregátorról tudtuk üzemeltetni, a napelemek nem adtak elég áramot.

Viki fotója

– Amikor felvállaltátok, hogy – az urbánus ember szemével nézve – viszonylag nomád körülmények közé költöztök, mit szólt a család, a szülők, a rokonok?
– Anyunak szerintem eleinte romantikusnak tűnt, de aztán szembesülve a körülményekkel, már egyáltalán nem értette, hogy miért így, miért ezt csináljuk. Mert hogy mennyit dolgozunk, “mindenen spórolunk”, nem jutunk olyan gyorsan az egyről a kettőre, ahogy ő elképzelte, vagy szerette volna, és szerinte a gyerekek is túlságosan korlátozva vannak. A férjem szüleitől, nagynénémtől, aputól nem állt olyan távol ez az életmód, de anyu másképp képzelte egyetlen lánya életét…
– Voltak olyan időszakok, amikor azt mondtad volna, hogy hát, azért nem erre gondoltam…?

– Biztos voltak, bár konkrét példa most nem jut az eszembe. Mindenesetre nem választanék más utat, ha vissza lehetne menni az időben. Abban bízom, hogy még könnyebb lesz az életünk, minthogy már most is az, akár tavalyhoz képest, korábbról nem is beszélve.
– Városi lányként hogyan vetted az akadályokat?

– Azt hiszem, nagyon jól. Jó érzés volt saját lábra állni, gyönyörű környezetben, tanyán, ahol nincs szomszéd, utcán dajdajozó részeg, tömött piroshetes busz; csak a hatalmas kert, amelybe annyi fát, virágot ültethetek amennyit csak akarok – és persze gondozni tudok. Kertészkedtünk, mindenféle állatot tartottunk a kezdetektől, folyamatosan tanultunk a magunk kárán. Fiatalon az ember még sokkal rugalmasabb, nem sürgeti az idő, tele van energiával.
– Hogyan zajlott egy napod régebben, hogyan zajlik most?
– Reggeli, ebéd, vacsora – kicsit rendszertelenül, ahogy a kecskék ellátása, sajtkészítés, kertészkedés, és az éppen aktuális hobbim közé befért. A vásárlás, gyerekek iskolába-óvodába hordása Badacsonytomajra a párom dolga volt, most is az. Régen telente még volt időm főzni, de nyáron inkább ő süt-főz, vagy együtt főzünk: én a főzeléket, levesbe a galuskát, Bazsi süti a húst, pörköltet, spagettit főz – mert sokszor muszáj a sajt miatt rábíznom. Ha az érési folyamat úgy kívánja, hát menni kell… Most már egyébként Brenda készíti az egyszerűbb kajákat: palacsinta, omlett, tejbegríz, sütit többfélét is tud sütni. Mióta egyik gyerek sincs itthon napközben, inkább csak péntek-vasárnap van rendes főtt étel, hétköznap virsli, tészta, sajt túró, meg amit Brenda tud készíteni. A gyerekek között akkora a korkülönbség, hogy a nagyobbak mindig pesztrálták a kisebbeket. Külön nem játszottam velük, nem mentünk játszótérre, mindenféle programokra, hanem folyton körülöttünk voltak, mikor dolgoztunk, ha tudtak ők is segítettek, vagy játszottak a kertben, homokozóban. A két nagyobb most már komolyan részt vesz a munkában, persze amikor épp nincs iskolában. Tudnak fejni, Borbás trágyázni, fát hasogatni, ilyesmiket. A piacon is segítenek.
– Mindig nagycsaládot szerettetek volna?
– Igen, a férjemék heten vannak testvérek. Na jó, annyit azért nem akartunk, a négy pont ideális.
– Hogyan látod, mennyire lettek mások a gyerekek az ilyen intenzív természetközeli élet során, mint a városi kortársaik?
– Fegyelmezettebbek, érettebbek, felelősségteljesebbek, azt hiszem. Nem néznek tévét, ezért nincsenek is annyira képben az aktuális “dolgokat” illetően – hozzáteszem, én sem… Mivel szükség van a segítségükre itthon, kicsi koruktól kezdve megismerték rendszerességet, a tevékeny életet, és tudják, hogy a pénzért meg kell dolgozni. Világos számukra, hogy semmi nem hullik az ölükbe, éppen ezért a zsebpénzüket sem szórják el, mert tisztában vannak azzal, mennyi munka van mögötte…
– Milyen céljaik vannak?

– Épp most vagyunk túl két iskolaválasztáson, a felvétel még nyilván kérdéses, de bízunk benne, hogy sikerül. Borbás a műegyetemre jelentkezett informatikára, másodiknak a Pázmányt írta be, szintén erre a szakra. Brenda Szombathelyre szeretne menni a Hermann Ottó kertészeti szakközépbe: angol nyelvi előkészítővel parképítőnek tanulna. Britta most 2. osztályos, Borsa pedig kiscsoportos óvodás, úgyhogy nálunk még nincs napirenden a kérdés…
– Mostanában hol lehet veled és a sajtjaiddal találkozni?
– Káptalantótiban a piacon vasárnap délelőttönként, valamint Óbudán a Fő téren, a Zichy kastély udvarán szombatonként 8-16-ig – ez a piac március 24-től indul. Csúcsidőben hárman is megyünk, szerencsére változatlanul nagy az érdeklődés a sajtok iránt.

Vikiék honlapját megnézhetitek ITT.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)