ZEKI, a négy lány

Az, hogy Szilvit megismerhettem, az élet egyik ajándékának tartom. Nem viccelek. Rengeteget tanultam tőle az anyaságról, a toleranciáról, noha alapvetően toleráns ember vagyok én magam is. Amint az a blogjából kiderül, gyerekkora nem volt egészen szokványos, Svájcban, egészen pontosan Genfben töltött tíz meghatározó évet, majd hazajött, rövidesen megismerkedett Zolival, férjhez ment hozzá, és megszületett a négy gyerek: Zita, Emma, Klára, Imola. Ha a kezdőbetűket összeolvassuk, ZEKI. És ez nekem csak most esett le, pedig másfél éve pötyögöm be – ha nem az oldalsávomból kattintok rá – a címsorba, hogy zeki-szitya.blogspot.com…

– Svájcban élő tinédzserként hogyan képzelted el az életedet? Haza akartál jönni?
– Nincs tiszta emlékképem arról, hogy milyennek képzeltem az életemet kamaszként. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy igen, haza szerettem volna jönni. Az ott töltött tíz évből az első három merő honvágy volt; folyton csak azt számolgattam, hogy hány nap van még hátra a hazaútig.
– Sok minden kötött téged Svájchoz, barátok, sőt, szerelem is; mégis ott tudtad hagyni…
– Tíz év után is olyan erős volt bennem a vágy, hogy visszajöjjek, hogy úgy éreztem, muszáj kipróbálnom újra a magyarországi életet, ha elmulasztanám, sosem bocsátanám meg magamnak. Aztán itthon ragadtam, a szerelem elmúlt – jött helyette más -, a barátságok megmaradtak.
– Férjeddel, Zolival hogyan ismerkedtél meg? Mi fogott meg benne?
– Valamilyen rendezvényen láttam őt, és megtetszett – pedig hosszú haja volt, amit sosem kedveltem! Ezt elárultam a barátnőmnek, akinek a fiúja Zoli jó barátja volt. Összehoztak minket, amiért örökké hálás leszek ennek a barátnőnek, noha most már nem állunk közel egymáshoz. Hogy mi fogott meg Zoliban? Persze, nyilván nagyon jóképű és “csinos” volt már akkor is. Sütött belőle az a kedvesség és jóság, ami máig elvarázsol. Még humora is van. És úgy éreztem: mellette biztonságban vagyok. Amikor pedig nem volt velem, új érzést ismertem meg: féltettem.
– Amikor Zoliról írsz, mindig hajlamos vagyok rá, hogy megosszam a legjobb férj címet közte és az én férjem között…de igazából az hatott meg, amikor egyszer ő írt a blogodra, ha jól emlékszem, a szülinapodon. Ott véglegesen feljutott nálam a dobogó legfelső fokára, persze csak szigorúan megosztva. Szóval, mi a titkotok?
– Hmm…titok? Az egyik az, hogy amióta csak együtt vagyunk, nem két külön takarónk van, hanem egy közös; a másik, hogy kizárólag csak annyi időt töltünk külön, amennyit muszáj, egy perccel sem többet. Azt gondolom, hogy nem lehet semmi baj addig, amíg a gyerekeink egy-egy kedves-bájos mozdulata-mondata felett összemosolygunk, olyan szeretetteljesen és cinkosan. Az esküvőnk előtt készítettünk egy kisfilmet, meginterjúvoltuk a közeli hozzátartozóinat és pár barátot. Különböző kérdéseket tettünk fel nekik, többek között ezt: “Mi a jó házasság titka?” Több helyről érkezett ez a válasz: “Türelem.” Hát valahogy így. Eltartott egy darabig türelmessé válni… És ehhez még hozzájön az őszinteség és tisztaság, bizalommal tele. Meg az egyre mélyülő szeretet, ami szerencsére nem múlik. Amíg “könnyedebb” életet élhettünk, addig eljártunk néha kettesben is, mert az kell. Mostanában inkább “csak” egy-egy mozira, színházra vagy baráti vacsorára szökünk el – a közös kulturális vagy baráti élmény annyira feltölt! Nem csak az anyagiak miatt korlátozzuk erre, hanem azért is, mert nem akarom, hogy a csajok kimaradjanak. És még valami: igyekszünk mindig beszélgetni. Este, ha nem rogyunk össze a fáradtságtól, vagy reggel – hajnalban – a kávé fölött. Ha pedig elutazunk, akkor a hosszú út során mindent átduruzsolunk.
– Rengeteget tanultam tőled az anyaságot illetően, sőt, időnként lelkiismeret-furdalásom is van amiatt, hogy én nem tudom olyan jól csinálni, mint te. Hogyan jut időd mindenre és mindenkire? Hogyan tudsz ott lenni mindenhol, úgy, hogy nemcsak a kötelező feladatokat vállalod, hanem például olyat is, mint a szülői munkaközösség-beli szerep?
– Tulajdonképpen két oldalról lehet megközelíteni a dolgot. Az egyik: belém vésődött a “vendég a háznál” kifejezés. A gyerekek “vendégek” minálunk, hiszen oly’ rövid a gyerekkor, hipp-hopp elszáll. És amíg velünk vannak, amíg szeretnének velünk lenni, amíg szükségük van sokat és intenzíven ránk, addig mi itt vagyunk. Hiszen, bár közhely, ők az életünk értelmei. Ezért, ha azt kérik, hogy üljek oda, hallgassam meg, nézzem meg, szervezzek neki egy olyan születésnapi bulit, ahol én szervezem a játékokat, ragasszam meg, varrjam vissza, társasozzunk és hívjam fel az osztálytárs anyukáját az elfelejtett lecke miatt, hát megteszem. Bár nem gondolnám, hogy mindenre van időm, és azt sem, hogy neked lelkifurdalást kellene érezned. Egyébként pedig szerencsém van, hogy eddig itthon maradhattam, és legfeljebb itthonról dolgozok. Tudod, tragikusan nosztalgikus vagyok, és emlékgyáros. Mert folyton érzem, hogy fogy az idő. Az az idő, amíg ők vendégek a háznál. Úgyhogy azt szeretném úgy megtölteni, hogy feltöltődjenek egy életre a boldogság és a szeretet képességével. No meg azért is, hogy “visszajöjjenek” hozzánk mindig, felnőttként is. Azt gondolom, hogy ha most szakítok arra időt, hogy tényleg odafigyelve meghallgassam őket, akkor talán nem fognak olyanokat eltitkolni előlem, ami fájhat. És esetleg nem is csinálnak majd olyanokat. És ha mégis, kell, hogy érezzék: mi itt vagyunk.
– Mi a másik megközelítés?
– Az, hogy ez az egész olyan, mint egy izgalmas játék. Ugyanabból a “gyurmából” négy teljesen különböző figura “készült”, és nagyon érdekes ez az állandó “kísérlet”, ami az élet, és amiben mindegyik lány valami új színt, új megközelítést mutat. Egyszerűen élvezetes velük lenni. És ez számomra jobb “poén”, mint egy szárnyaló karrier, vagy az önmegvalósítás. Ez utóbbit pedig egyébként abban a kreativitásban élem ki, amit az igényel, hogy varázslatosabbá tegyem ezt a gyermekkort.
– Ifjú házasként arra készültetek, hogy egyszer majd nagycsaládosok lesztek?

– Bár gyerekeket mindenképpen szerettem volna, sosem gondoltam, hogy négy lesz! Zita és Klára után Zoli nagyon szeretett volna egy harmadik – és később egyébként egy negyedik – gyereket. Én sokáig ellenálltam, mondtam neki, én vállalok kettőt, keressen mást a következő kettőre… Aztán persze megkívántam én is a babaillatot újra… Ráadásul támasztottam egy-két feltételt, amik mind teljesültek. És aztán elmentünk Zolival pár napra síelni kettesben; azóta mondom, hogy a magaslati levegő veszélyes! Egyébként az ikrek inkább köszönhetőek a peteérés-serkentő tablettának, amire szükségem volt már Emmánál is. Érdekes, ott felhívták a figyelmemet az iker-veszélyre, és izgultam is, de Emma egyedül érkezett, így a második nekifutásnál már nyugodtabb voltam. Amikor a terhes-teszt szinte instant módon két csíkot produkált, bevillant egy barátnőm sztorija, aki ugyancsak ikereket hordott ki, hogy neki is szinte azonnali volt a reakció – az előző két terhességemnél az első tesztek negatívak voltak -, de ezt a gondolatot csak utólag azonosítottam be.
– Mikor derült ki, hogy ketten vannak?
– Nagyjából a 8. héten mentem először dokihoz, mondtam neki, hogy most már tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy van-e egyáltalán “valaki”, mert semmilyen tünetet nem produkáltam. Hááát…nem kaptam biztató választ. Azt felelte, hogy ugyan van ott négy megtermékenyített petezsák, de talán egyben, ha pislákol egy életecske. Az, hogy négy teljesen elsuhant a fülem mellett, és totál kiborultam, hogy esetleg mégsem lesz babám. A doki azt kérte, menjek vissza egy hét múlva, ha addig nem vetélek el. No, onnantól kezdve halomra produkáltam a terhességi tüneteket, és megnyugodva mentem vissza egy hét múlva. A doktornő is mosolygott: “Ó, hát rendben van ez a baba!!!” majd kis szünet: “És ez a másik baba is!” Konkrétan röhögött, behívta a szülésznőnek tanuló asszisztensét, hogy megmutassa hogy néz ki egy iker-terhesség…. Még mindig ultrahangozott, és félig vihogva, félig komolyan hozzátette: “A negyedik petezsák felszívódott, de a harmadik még nem. Most nem látom, hogy lenne benne élet, de jöjjön vissza egy hét múlva, hogy leellenőrizzük.” Kb. ekkorra jött meg a hangom: “Jaj ne! Ha minden héten eggyel több babát talál, akkor én inkább nem jövök vissza!”
– Zoli mit szólt?

– Sokként érte a hír őt is, persze, de elég gyorsan átváltott örömbe. Én szorongva töltöttem a terhességem nagy idejét, eleinte állandóan olyan rémálmokból ébredtem, hogy elvetélek. Kb. a 16. héttől nem tudtam sem jobbra, sem balra fordulni. Ennek ellenére sima terhességem volt, másnak a “sima” is jóval bonyolultabb, egyszerre és szépen fejlődtek. A hivatalos protokoll szerint a 28. héten be kell feküdnie egy ikres terhesnek. Eszem ágában sem volt otthon hagyni több hónapra a két “nagyot” (Emma nem egészen 2 és fél éves, Zita bő 4 és fél éves volt ekkor), főleg, hogy minden rendben ment. A 36 héten a dokinő azt mondta, hogy most már őt fogják kirúgni, ha nem vonulok be. Oké, megegyeztünk, hogy a betöltött 38. héten megcsászároz, ha addig nem indul be spontán. Rosszul feküdtek a babák, nagyon-nagy sajnálatomra elkerülhetetlen volt a császár – komoly lelkibeteg voltam miatta hónapokon át… Az első hét elteltével a hétvége nappalaira eltávot kaptam, azaz reggel ki, este vissza. A vasárnapi visszatérésnél már éreztem, hogy itt lesz valami…. Este 10 után egy kissé izgis császár után, megszülettek, 2500 grammal és 2300 grammal, makkegészségesen!
– Hogy reagált a két “nagy testvér”?
– Amíg terhes voltam, Zita nagyon büszke volt arra, hogy iker-tesói érkeznek. Az oviból hazajövet mondott olyanokat, hogy “X.Y.-nak is lesz kistesója. De CSAK egy!” Aztán, amikor megszülettek, teljesen bekattant. El kellett telnie egy évszakváltásnak ahhoz, hogy kissé lenyugodjon háborgó lelke, ez nagyon megviselt engem is. Emma a terhességem vége felé azon morgolódott, hogy “nem fér hozzám”. Amikor pedig megszülettek, kissé elveszettnek tűnt az új helyzetben, de örült, hogy ismét hozzámbújhat kényelmesen. Szerencsére, a kezdeti őskáosz után – októberben születtek -, nagyjából az új évvel eljött a nyugalom: az Ikrek tündérbabákká váltak, ettek-aludtak-mosolyogtak, az idegek kisimultak, és elhittem, hogy nem feltétlenül kell belebolondulni egy kicsi, egy pici és két mini nevelésébe. Az Ikrek nagy ajándékot jelentenek számunkra… Főleg, hogy ilyen különbözőek…. Annyira örülök, hogy így alakult! Örülök, hogy párosan vagyunk, párosan vannak; örülök, hogy ilyen kicsi a korkülönbség közöttük, hogy igazi kis csapatot alkotnak. Egyébként: ha csak egy baba jött volna, tuti, hogy szültem volna még egyet!
– Kevés hozzád hasonlóan toleráns embert ismerek, ez a családból jön, Svájcban szedted magadra, vagy hol?
– Neeem, a családból biztos nem jön. Vagy maximum úgy, hogy amikor letették a “tolerancia-csomagot” a családunk portája elé – most a Ficsor-oldalra gondolok -, akkor valószínűleg én találtam meg, és mindent én tartottam meg magamnak. Egyébként az alapvetően is megértő és elfogadó természetemhez jókorát tett hozzá Svájc, a multikulti környezet, Genf, a maga sok-sok nemzetközi szervezetével és a hozzá kapcsolódó diplomata-tömeggel a világ minden szegletéből. A barátnőim, egy vietnámi, két olasz, egy félig holland-félig svéd, egy finn, ezt tanították nekem észrevétlenül: lehetünk nagyon mások, és nyugodtan lehetünk ettől még jóban. Szerintem a legtöbb emberben lehet valami jót találni. Illetve, ha nekem valamiért nem is szimpatikus esetleg, attól még nem tudom azt gondolni, hogy nem végzi jól a munkáját vagy nincsenek jó ötletei, vagy nem ír/fest/játszik/énekel jól, ha de. Engem Magyarországon ez bosszant mostanában a legjobban: sokan vannak, akik előbb megnézik “melyik oldalon áll” az illető, és utána döntik el, hogy tetszik-e nekik az, amit csinál.
– Melyek azok az emberi tulajdonságok, amelyek még téged is igazán kihoznak a sodrodból?
– Igen, azért van ilyen is, nem kevés. Például kiborít, ha valaki úgy meri gondolni, hogy ő elviheti az autómat/pénzemet/fényképezőgépemet, mert csak. Ha az ilyen arcátlan tolvaj még esetleg tudhatja, hogy gyerekeket, illetve időseket lop meg, na az pláne! Aztán…nagyon nem szeretem azokat, akik tudják és megmondják a tutit. Én egy nagy kétkedő vagyok, és sosem merném feltételezni, hogy csak az én utam járható. Legfeljebb azt tudom, hogy nekem ez a jó, a megnyugtató. És ha ezek a tuti-mondók még nagy felsőbbrendűséggel, pökhendi módon teszik ezt, na az vérlázító. Kiborít a “dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás. Amikor nem azért akarunk a másiknak rosszat, mert akkor nekünk jobb lesz, hanem azért, mert minket a másik baja örömmel tölt el, mert valamiért nem bírjuk. És végül, ezekből következően: nagyon utálom az irigységet! Ezt talán így már nem is kell tovább magyarázni.

– Mit csinálsz, amikor nagyon-nagyon elfáradsz? Miből, honnan merítesz erőt?
– Kerítek lehetőséget egy nagy alvásra. És valami szabadlevegős mozgásra. Erőt pedig – most a gyerekeimen kívül, ami azért a legnagyobb halmaz – egy jó könyvből, egy jó filmből, egy kettesben eltöltött színházi estből tudok meríteni. Meg a blogolásból is.
– Szerinted mennyire bevállalható ma egy nagycsalád? Értem ezalatt azt, hogy sokan hivatkoznak a pénzre, meg hogy előbb a karrier, egzisztencia, utána a család, aztán végül egy gyerek fér bele a keretbe. Arra vagyok kíváncsi, Te hogy látod ezt a kérdést.
– Mi valami különleges helyen lakhatunk, mert errefelé nem ritka a négygyerekes család: minden óvodai csoportban/iskolai osztályban akadt 3-4, de még az ötgyerekes sem kevés. A legtöbbje azért szemmel láthatóan nem a nagy szegénységben él, bár akad olyan is. És sokan elszörnyülködnek a négygyerekességen, pláne a négylányosságon, de számomra inkább lelki határai vannak a létszámnak: jutna-e még kellő mennyiségű minőségi idő egy újabb gyermeki lélekre? Az anyagiak nyilván fontosak, nem vitatom. Amikor az Ikrek érkeztek, úgy gondoltam, hogy mi igazán “megengedhetjük” magunknak őket. Most egy kicsit nehezebb, de még mindig messze a szerencsés oldalon vagyunk. Néha elképzeljük Zolival, hogy mi lenne ha csak egy vagy kettő lett volna. A konklúzió mindig ugyanaz: így, és most, sokkal jobb nekünk! Imádom a nagycsaládot, és külön hálás vagyok neked ezért a sorozatért, mert bemutatja, hogy nem “ördöngősség” öten-hatan-heten-nyolcan együtt élni és még élvezni is!

Közös “munkahelyünk”, ami kapcsán tulajdonképpen megismerkedtünk:  a Laptopkonyha.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)