Kikocs blogjába nem kevésszer feledkeztem már bele, szeretem a stílusát, a látásmódját, ahogy a családjáról, gyerekeiről ír, illetve azokról, amik foglalkoztatják. Réka 7, Nándi 5, Misi 3 éves; Kikocs nyár óta önkéntes munkát végez a nagycsaládos egyesületnél. Azonban úgy tűnik, sosem volt afféle egy helyben ülő típus…
– Gyerekkoromban virágot árultam, abból vettem az első bicajomat 10 évesen, apuékkal feleztük a hasznot- mondja. – Aztán középiskolásan nyaranta anyukámék méteráruüzletében dolgoztam, a főiskola alatt a függönyboltban, akkor már én voltam az árubeszerző meg kapcsolattartó is. Aztán férjhez mentem, Pestre költöztünk, befejeztem a sulit, utána egy logisztikai cégnél dolgoztam 15 hónapig, azóta valamilyen gyerekellátáson vagyok. A logisztikának folyamatosan nagy hasznát veszem.
– Milyen sulit végeztél?
– Nemzetközi kapcsolatok szakreferens vagyok. Sok nyelvet tanultam, mindenféle gazdasági területbe belekaptunk, mindenből tanultunk egy kicsit, egy fajta jogi-gazdasági-nemzetközi kommunikációs végzettség ez. Jó volt, és nagyon széles látókört adott, sok ajtót kinyitott előttem, de egyik rémálmom a mai napig az, hogy még hátra van egy vizsgám…
– Hogyan került a képbe a blogírás?
– Amikor Misit vártam, itthon és a tágabb családban, barátoknak is mindenféle egyéb fontosabb problémái, plusz munkái voltak, és nagyon magányosan hordtam ki a legkisebbet. Bennem semmivel nem volt kisebb a csoda, mint az elsővel, de a környezetem már nem sok varázslatot látott benne, ami alapvetően érthető is. Úgyhogy ahelyett, hogy azon bosszankodtam volna, hogy nem méltatják válaszra a leveleimet, ömlengéseimet, fórumhozzászólásaimat, amikor Misi megszületett, blogolni kezdtem. Nemcsak magamnak, persze: mivel mindenki távol lakik, és olyan folyamatos zaj van körülöttem, mióta három gyerekem van, hogy telefonálni sem lehet normálisan, akit a családból érdekel, hogy éppen mi van velünk, tájékozódhat. Anyósom a leghűségesebb olvasóm…
– Milyen érzés volt, amikor azt tapasztaltad, hogy már nem csak a rokonok olvasnak?
– Időnként aggaszt, ahogy lassan de biztosan nőnek a számok – két éve még összesen 6 olvasóm volt -, persze, valahol mindig örülök is neki, ha valakit érdekel az életünk annyira, hogy feliratkozzon állandó olvasónak. Tény, hogy az utóbbi évben jobban meggondolom, mit teszek közzé, csak néha lázadok fel, és leírom, ami nagyon bennem van. Abban bízom, hogy azért elég unalmas vagyok, sosem lesz több százas olvasótáborom…
– Miért gondolod, hogy unalmas vagy?
– Olyan dolgok érdekesek nekem, olyanokért tudok lelkesedni, amik másoknak nem jelentenek semmit.
– Például?
– Képes vagyok szimplán a hóesésnek örülni, vagy egy mondatnak, amit véletlenül elcsíptem, és ezek a napjaim fénypontjai tudnak lenni. Vagy benevezek a kislábnyom versenyre, csak hogy jól érezzem magam. Nekem ez esemény, a többségnek nem; nem nyerni akarok, nem hiszem, hogy van esélyünk, egyszerűen csak élvezem.
– A környezetvédelem amúgy is szívügyed, igaz?
– Igen, mert jó példája annak, hogy minden azon múlik, hogy te hogy teheted jobbá a világot. Ezért fontos nekem. Vannak barátaim, akik túlságosan megalkuvónak tartanak, mert középutat járok, elfogadok mindenkit, és szerintük ez hülyeség; én meg csak konokul megyek előre, és teszem, amit jónak látok, mert az én családom, szomszédaim, barátaim, meg a környezetem van rám bízva. Nem a bálnák, nem a demokrácia. Csak ez a kis kör itt körülöttem.
– Az önkéntes munka alapja is ez? Jót tenni, jobbá tenni?
– Igen, alapvetően ez a mozgatórugó bennem, hogy a környezetemben tegyek jót, ott szeressek, ott mutassak példát. És hátha lesz egy másik valaki, aki azt látja, hogy igen, ez működhet, és kicsit még több ember figyel oda. De az ő környezetük már az ő felelősségük, nem az enyém. Egyébként pedig van, aki felveszi mellettem a fonalat, és ezt jó látni.
– Mit változtatott rajtad az anyaság, illetve konkrétan a nagycsaládos anyaság?
– Bár nagyon komoly megfelelési kényszerem van, mindig mindenkinek teljesíteni akarok, a gyerekeimmel kapcsolatban ez mégsem uralkodik rajtam. Szóval hiába mond bármit a környezetem, ha én azt érzem, azt látom, hogy a gyerekemnek a legjobbat teszem, akkor nem érdekel. Vagyis érdekel, mert nagyon szeretnék meggyőzni mindenkit arról, hogy igazam van, de akkor is úgy teszek, ahogy jónak látom, és nagyon boldog vagyok, amikor az élet aztán igazol. És általában igazol, akkor pedig szeretem ezt mindenkinek az orra alá is dörgölni… Ez az utóbbi egy-két évben segített abban, hogy a gyerekektől elvonatkoztatva is neveljem magam arra, hogy nem kell, hogy mindenkinek jó legyen, amit csinálok. Néha sikerül meggyőzni magam. Persze, vannak még változások, amik a gyerekszámmal jöttek. Például, nagyon szeretem a csendet. Korábban szinte nem tudtam elviselni, ha csend volt körülöttem, mindig szólt a zene, a tévé, valami. Aztán nagyon sokat lazultam is, el tudom engedni a tárgyakat, elveket, elképzeléseket, amikhez régebben foggal-körömmel ragaszkodtam volna. Sokkal élesebben látom a különbséget fontos és lényegtelen között. És bár sosem éreztem magam nagy kritikusnak, de mióta nap mint nap megélek olyan helyzeteket, amiket gyerek nélkül el sem tudtam volna képzelni, bárkinek bármit el tudok nézni, meg tudok érteni. Még azt is, ha lényegtelen dolgokhoz ragaszkodik… Ja, és én azt hittem, hogy majd azonnal fogok tudni bánni a gyerekkel, hiszen gyerekkorom óta anyukának készültem, de meg kellett születnie a harmadiknak is, mire nem éreztem magam hülyének, ha beszélek egy csecsemőhöz, aki nem válaszol, csak néz, vagy ordít.
– Hogyan egyszerűsíted magad számára az életet?
– Mindig annak látok neki, amiről éppen úgy érzem, hogy kikapcsol, egy kis élvezetet ad. Ezzel feltöltődök, és már neki tudok állni a nemszeretem dolgoknak is. Ha marad rá idő… Néha teszek olyan fogadalmat, hogy amit meglátok, hogy meg kellene csinálni, azt meg is csinálom. Eléggé el szoktam fáradni ezekben az időszakokban, de tény, hogy kevésbé nyomasztanak az el nem végzett dolgok.
Ha nagyon elborít a sok feladat, összeomlok – általában havi rendszerességgel, de inkább gyakrabban -, és akkor tervezek. Ha van tervem, egyből sokkal jobban érzem magam, még akkor is, ha nagyon hamar eltérek tőle, mert hát ember tervez…
– Mit teszel, amikor elérkezik ez a bizonyos összeomlás? Mit olvasol?
– Gyereknevelés témában a Gyerekekre hangolva című könyv, illetve a Testvérek féltékenység nélkül van az ágyam mellett. Az én mélypontjaimban ugyanis minden alkalommal komoly szerepe van annak, hogy alkalmatlannak érzem magam arra, hogy gyereket neveljek. Ha pedig egyszerűen az agyamat akarom kikapcsolni, és nem gondolkozni semmin, akkor Wodehouse-ot veszek elő. Nagyon szeretem a nyelvi humorát, és könnyedén repít az angol arisztokrácia világába. A gödör legalján pedig a Bibliát jó elővenni.
– Mit jelent számodra az, hogy hívő vagy?
– Hívőnek lenni számomra az utóbbi időben azt hiszem, azt jelenti, hogy ne én akarjam irányítani az életemet. Legalábbis ezt tanulom most. Nem csupán arra gondolok, hogy be kell töltenem azt a konkrét feladatot, amit a Jóisten szánt nekem, hanem arra is, hogy hogyan szeressem az embereket, pontosabban, hogy a szeretet irányítson.
– Az írásaidból az tükröződik, hogy a férjeddel nagyon jó a kapcsolatotok, ugyanakkor azt is olvastam, hogy ő nem hisz abban, amiben te. Ezt hogyan „fésülitek össze”?
– Az, hogy a férjem nem hívő, azt hiszem, mindkettőnknek nagy feladat. Nem is működhetne így a házasságunk, ha nem lenne tisztelet bennünk egymás iránt, és meg akarnánk győzni egymást arról, hogy nálunk az igazság. Nem mondom, hogy nem reménykedek, de békén hagyom. Neki csak annyit jelent ez, mint például az, hogy szeretem, ha zajlik körülöttem az élet. Néha kínos és fárasztó, de a részem, így elfogadja. Nekem azért nehéz, mert ezekről a dolgokról nem egyszerű beszélni vele, hiszen neki csak mese, nekem viszont meghatározza az életemet. Volt olyan időszak, amikor egyszerűen szégyelltem, ha rajtakapott azon, hogy imádkozok, vagy a Bibliát olvasom. Azért ezt lassan kinövöm. Neki azért nehéz, mert asszisztálnia kell a gyerekek vallásos nevelésében, kérdéseket tesznek fel a gyerekek is, amikre nem mindig tudja a választ, előfordul, hogy ő fekteti őket, és akkor kell imádkozni velük, templomba jönni, ami számára unalmas.
– Hogyan ápoljátok egymással a kapcsolatotokat?
– Sehogy. Egyáltalán. Legalábbis azok a klasszikus módszereink nincsenek, hogy időnként elmegyünk valahova ketten, meg naponta legalább fél órát beszélgetünk, naponta háromszor mondjuk egymásnak, hogy szeretlek, legalább kétszer csókolózunk, és a többi. Nem is tudom, hogy tud ilyen jó maradni mégis a kapcsolatunk… Mondjuk, 6 és fél év után tavaly nyáron öt napot töltöttünk itthon kettesben, ami felért egy szanatóriummal, szóval tény, hogy jót tesz az ilyesmi, de nem igazán van rá alkalmunk, és mégis működünk. Igazából sejtem a boldog házasság titkait, de ezek, azt hiszem, nem tudatos dolgok; úgy tudnám röviden összefoglalni, hogy mi egy csapat vagyunk, akármit is hoz az élet. Eddig még akárhányszor dőlt valamelyikünk, a másik elkapta. Volt olyan is, hogy mind a ketten dőltünk, de pár centire a padlótól akkor is megtámasztottuk egymást, és valahogy talpra álltunk. Ő egyébként nem szereti, ha kézzelfogható dolgokat írok, vagy képet teszek fel róla a blogra, és ezt tiszteletben is tartom többnyire; de persze nehéz, mert nagyon büszke vagyok rá!
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
