A krétakör közepén

Gyöngyi, a Lepkevár blog írója volt újságíró, kereskedelmi asszisztens, majd, miután férjhez ment, a sok költözés mintegy mellékhatásaként beleszerelmesedett az ingatlanok világába. A témába vágó képzést már el is végezte, idővel ezen a területen dolgozna legszívesebben. “Szeretnék majd a saját magam főnöke lenni, bár egyelőre még egyértelműen a gyerekeim a feletteseim” – mondja. A csemeték 6 és 4 évesek, a legkisebb 20 hónapos.
– Miért Lepkevár lett a blog neve?
– Erre a kérdésre nagyon egyszerű a válasz: megálmodtam. A blog-dolog akkor már érlelődött bennem, ettől kezdve pedig már neve is volt. Az álomhoz talán hozzájárult a Pillangó-hatás című trilógia, amit akkoriban láttam, és elég sokat gondolkodtam rajta. Azóta többen jelezték, hogy a Medvevár találóbb lenne, de nem fogok váltani…
– Mióta is blogolsz? A Lepkevár első posztjából az derül ki, hogy volt már előtörténete.
– Öt éve kezdtem blogot írni, egész pontosan az elsőszülött fiam első szülinapján. Egy babaváró fórumnak köszönhetően lett egy blogos barátnőm, akivel egyszerre vártuk a gyerekeinket, és ő biztatott az írásnak eme fajtájára. Igaz, túl nagy rábeszélés nem kellett. Azóta két alkalommal töröltem mindent, de kis kihagyás után mindig újrakezdtem. Egyik törlésnek sem volt különösebb oka, egyszerűen csak megadtam magam a pillanatnyi hangulatomnak. 13 és 22 éves korom között papír alapon “blogoltam”, több tucat spirálfüzetet töltöttem meg az aktuális hülyeségeimmel, aztán egyszer csak kattant valami, és egyben elégettem az egészet. Ugyanezt fényképekkel is eljátszottam már, mert hiszem, hogy a múltunk kevésbé fontos részeiből pont elég annyi, amennyit a fejünkben cipelünk magunkkal.
– Mit jelent számodra a blogolás?
– Jó nagy adag közléskényszerrel és grafomániával rendelkezem, aminek a kiélésére ez egy majdnem tökéletes lehetőség. A való életben is szeretek sokat beszélni, aminek egy ideje azért rendesen határt szab a háromgyerekes htb-életforma. És még mindig jobb egy ilyen virtuális felület, mintha minden délben a postásnak újítanám el valamelyik gyerek aktuális aranyköpését. Persze van nekik egy emberi időben hazaérkező apjuk is, aki szintén szívesen meghallgat mindent, ahogyan én is az ő napi dolgait, de a három gyerek mellett örülünk, ha az esti vacsora-fürdetés-fektetés szeánsz előtt két értelmes mondatot tudunk váltani egymással. Többek között ezért is van nálunk nagyon szigorú napirend. Az este nyolcórási takarodó alól csak nagyon kivételes esetben lehet eltérni, és ez így mindenkinek tökéletes.
– A nagycsaláddá válás mekkora energiatöbbletet igényelt, illetve igényel tőled? Szeretnétek még tovább bővíteni a családot?
– Bár minden tiszteletem a még nagyobb családoké, azt hiszem, hogy a gyerekvállalást illetően nekünk ez a hármas szám a lélektani határ. Eredetileg is háromról beszélgettünk, de aztán megszületett az első fiunk, akiről már a szülőszobán megmondták, hogy kicsit nehéz esetnek tűnik, és fél évvel később valóban ott tartottunk, hogy akkor mi meg is állnánk egynél. De jó, hogy nem így történt! Most a három gyerekkel a “hátam mögött” azt mondom, hogy a legnagyobb különbség a 0 és az 1 között van, a többi ehhez képest gyerekjáték. Utólag már tisztán látom, hogy nem csak az elsőszülött volt nehéz eset, hanem én is, sőt főleg én. Az első szülés után száznyolcvan fokos fordulat állt be az életembe. Azelőtt kiskosztümös-tűsarkús-pörgős munkából és a végtelen számú baráti összeröffenésből állt a világom, majd hirtelen a nyakamba szakadt a képletes értelemben vett kitérdelt macinacis, otthonülős lét, és az első hónapokban bizony elég nehezen éltem meg ezt a váltást. Egészen más dolog ezt előre elképzelni, mint benne lenni a mindennapokban. Aztán felfedeztem, hogy ez a gyerek – azon túl, hogy alapból egy akaratosabb, lobbanékonyabb személyiség – mindig az én aktuális lelkiállapotomat tükrözi vissza, és ettől kezdve sokkal könnyebb és egyszerűbb lett minden. És ez a módszer azóta sem hagyott cserben. Ha azt látom, hogy valamiért nyűgösebbek, nehezebben kezelhetőek a megszokottnál, akkor legelőször a saját házam táján nézek körül.
– Mennyire adod ki magad, magatokat az olvasóknak?
– Van egyfajta krétaköröm, amit ha nem is feltétlenül tudatosan, de annál egyértelműbben megrajzoltam magam, vagyis inkább a családom köré. Többen is kérdezték már, hogy milyen érzés mindent megosztani egy virtuális, arc nélküli közönséggel, én pedig mindig elmondom, hogy a látszat nagyon csalóka, mert egyáltalán nem osztok meg mindent, sőt háromszor is átgondolom, hogy miről írhatok és miről nem. A blogom abszolút egoista célokat szolgál, még véletlenül sem a gyerekeimnek készül, de arra mindig különösen figyelek, hogy soha ne hagyja el olyan mondat az ujjaim hegyét, ami bennük akár most, akár húsz év múlva kellemetlen érzéseket ébresztene. Arról nem is beszélve, hogy a hatéves fiam most éppen ott tart, hogy nem szereti, ha mások is látják a róla készült közeli, felismerhető fotókat. Én pedig ezt abszolút tiszteletben tartom.

– Hogyan éled meg azokat a helyzeteket, időszakokat, amikor nehezebb a gyerekekkel? 
– Vannak kemény szituációk, gyakran felkapom a vizet valamelyik gyerek aktuális hülyeségén, de utólag mindig röhögünk rajta. Alapból vidám család vagyunk, a blogban használt humor és irónia az életünk természetes része. És a legjobb, hogy már a négyéves lányom is érti, szokta is mondani, hogy “anya, tudom, hogy te most megint viccejsz vejünk”. Olyan is előfordul, hogy a férjemmel este betegre röhögjük magunkat a napi sztorikon. Enélkül sokkal szürkébb lenne az életünk. A másik dolog az, hogy mivel minden fejben dől el, az egyik legfontosabb, hogy igazából hogyan is gondolunk az egész helyzetünkre. Az összeesés határán először mindig tudatosítom magamban, hogy milyen végtelenül szerencsés vagyok, amiért három egészséges gyerek lestrapált anyja lehetek, ezt követően pedig felteszem magamnak a nagy kérdést, hogy vajon jobb volt-e abban a sarokba vágott kényelmetlen tűsarkúban. A válasz mindig egyértelmű nem.
– Fontos számodra a külső? Mennyire “adsz magadra”?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig úgy festek, mint akit stakulyából húztak ki, de arra azért folyamatosan törekszem, hogy ne egy anyaságtól lelakott, kócos és igénytelen nőszemély nézzen vissza rám a tükörből, akinek egyik kezében fakanál figyel, a másikban pedig ruhás kosár. Elsősorban magam miatt, de azért az sem árt, ha a férjem a gyerekei anyján túl a nőt is látja bennem. Különösebb nehézséget nem okoz, hogy erre odafigyeljek, mivel anno a munkahelyem megkívánta a tökéletesen elegáns küllemet, és ez annyira belém ivódott az évek folyamán, hogy azt például ma is elképzelhetetlennek tartom, hogy egy minimális smink nélkül kilépjek az utcára. Ha ettől hiú vagyok, hát az vagyok, de mindig nagyon jól esik, amikor rég nem látott ismerősök őszinte csodálkozással közlik, hogy ránézésre soha nem mondanák meg, hogy három gyereket szültem. Erre csak annyit szoktam válaszolni, hogy akkor tiszta szerencse, hogy nem a strandon találkoztunk, bikiniben…
– Melyek a kedvenc könyveid? Miket olvasol szívesen?
– Imádok olvasni, bár most elég szűkre szabott az az idő, amit erre fordíthatok. Helyette esténként filmezünk, ami kihagyhatatlan közös program a férjemmel. A legemlékezetesebb olvasmányom talán Victor Hugo-tól a Nyomorultak és Márai Sándortól Az igazi és a Judit …és az utóhang. Teljesen más témában pedig Karen Kingstontól a Rend a lelke mindennek. Bizton állíthatom, hogy ennél hasznosabb könyvet még nem tartottam a kezemben. Karácsony óta pedig Vavyan Fable történeteivel szórakoztatom magam olyan apropóból, hogy a blogom kapcsán már többen állították, hogy ez abszolút az én stílusom lesz. És hát kíváncsi fajta vagyok, így V.F. könyveket kértem ajándékul. Gyorsan hozzáteszem, hogy eddig nem is csalódtam.
– Van-e valamilyen életmentő recepted, például hirtelen beeső vendég esetén, vagy amikor most azonnal mindenki éhes, és nincs semmi készen?
– Tiramisufüggő vagyok, így ha hirtelen valami édességgel kell előállnom, akkor biztos, hogy ez kerül terítékre. Vagy a másik lehetőség váratlanul betoppanó vendégek esetén, hogy – mivel nem áll itthon kartonszámra Mascarpone sajt – összeütök valami gyors bögrés sütit, aminek annyi változata van, hogy tényleg csak a fantázia és az itthon fellelhető hozzávaló-készlet szab határt. Persze csakis akkor, ha a vendégek addig bébiszitterkednek egy kicsit, mert a húsz hónapos fiamnak jelenleg semmi sem izgalmasabb annál, ami tilos és veszélyes, és a villanysütő pont ebbe a kategóriába tartozik. Egyéb esetben megkérem a férjemet, hogy a munkából hazafelé jövet ugorjon be valahová egy kis rágcsálnivalóért… Most a napi főzőcskézésben is az az alapelvem, hogy gyors legyen és egészséges.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)