Mint aki halkan belelépett

Tegnap kikapcsoltam blogger üzemmódomat.
A novemberi szülinapi ünnepi játékok újabb állomásához érkeztünk: családunk feje hátrahagyta csikó éveit, és jól belelépett a negyedik X-be.
Bár reggel még csak halványan körvonalazódott, hogyan zajlik majd le az itt-ott meglepetésekkel tarkított ünneplés, azt kell mondanom, mindenki örömére szuper napunk volt. Mivel szerdánként Szilvivel, mint a Laptopkonyha munkatársai, a pénteken megjelenő Metropolba írunk egy oldalnyi anyagot, most is arra készültem, hogy délelőtt még dolgozom, aztán ünnepelünk; de Szilvi volt olyan kedves, és mentesített kötelezettségeim alól, így kikapcsoltam a gépet, és a nap folyamán csak egyszer kapcsoltam be, akkor is a francia csokitorta receptjéért.
Hogy miért ez lett emberem negyvenedik tortája? Hát azért, mert gyorsan megvan, és ez a lehető legjobb. Bevallom nektek, hogy délután, amikor a férjem kosáredzést tartott az iskola fiúcsapatának (ez friss társadalmi szerepvállalása, a volt edzője kereste meg, nem foglalkozna-e a srácokkal, mert neki nincs rá ideje,  és mivel Bálint fiunk is kosarazik, hát elvállalta – Bálint nagy büszkeségére), elrohantam boltba, leszegett fejjel odasomfordáltam a fagyasztott tortás pulthoz, és majdnem vettem egyet. Bár gondolkoztam, mit is mondanék, ha most valaki, aki ismeri a blogot, és a hasonló késztermékekről alkotott véleményemet, rám köszönne, és megkérdezné, hogy csak nem kész tortát veszel…? De ezt a gondolatot elhessegettem azzal, hogy én is emberből vagyok. Aztán elolvastam az összetevőket…hejj, mondtam magamban, ne már, hogy életem szerelmét egy ilyen műanyag vacakkal ünnepeljük! Gyorsan a kosárba dobtam 20 deka étcsokit, 30 deka vajat, meg egy csomag szeletelt mandulát, és eltökéltem, hogy akárhogy is, de lesz igazi torta.
Persze, most kérdezhetnétek, miért nem gondolkodtam előre, és készítettem, vagy esetleg rendeltem tortát idejében, de erre csak annyit tudok mondani, hogy “hát igen”. Azért. Mert.
Igazából az volt a csavar a szituban, hogy pont tegnapra hívtuk meg volt szomszédainkat, hogy nézzék meg új lakóhelyünket, az időpontot már jó egy hete egyeztettük, amikor még nem is gondoltunk bele abba, hogy éppen november 9-re esik.
Szóval, fél ötre jöttek Nusikáék (akiket nagyon szeretünk, a világ legjobb szomszédai), én viszont hétre leszerveztem egy meglepetés bulit kedvenc helyünkre, a John’s Pubba, ahova hatunkon kívül barátainkat, Pistiéket vártuk, így voltunk, amint azt viccesen megjegyeztük, szűk családi körben.
Nos, Nusikáék jöttek, én pedig megkértem Nóra lányomat, hogy amíg mi a vendégekkel beszélgetünk, legyen szíves, dupla adagban készítse el a tortát, de fruktózzal, ne cukorral, és a sima liszt helyett teljes kiőrlésű tönkölyliszttel. Legalább egy kicst legyen egészségesebb, ha már belemegy 30 deka vaj… 180 fokon 25-30 perc alatt süsse meg, vigyázzon, ne legyen kemény, mert úgy már nem jó.
Volt szomszédainknak nagyon tetszett az új ház, és bár kifejezték, mennyire fájlalják, hogy elköltöztünk, örültek az örömünknek, hogy végre mindenkinek megfelelő tér áll a rendelkezésére.
A vendégség elvonta férjem figyelmét a konyhában zajló folyamatokról, semmit nem vett észre a tortasütésből, pedig jöttek az illatok. Volt szomszédaink éppen jókor, fél hét körül távoztak, és amikor Apa elkezdte küldözgetni a kisebbeket fürödni, közbeléptem: nincs még vége a programoknak!
Zsófi ragaszkodott hozzá, hogy Apa bekötött szemmel ülje végig Keszthelyen az utat a kocsiban, és csak hosszas könyörgésére vettük le szeméről a kendőt, amikor kiszálltunk – ha megígéri, hogy nem nyitja ki a szemét. Így vezettük el a pub bejáratáig, persze, akkor már sejtette, hol vagyunk, ám tényleg jól meglepődött.

A tortát teljesen titokban sikerült becsempészni a konyhára, ahol kitálalták, és a megadott jelre lekapcsolták a villanyokat, majd Stevie Wonder ide vonatkozó számára a pincérlány kihozta asztalunkhoz a 40-es számot viselő süteményt. Nagyon komoly gyertyákat sikerült szerezni. Rózsaszín és sárga…

Amikor megkérdeztem emberemet, milyen érzés negyvenévesnek lenni, azt mondta: “nagyon jó! Úgy érzem, most jön majd a java!” Úgy legyen.

Külön köszönet a John’s csapatának, akiknél tényleg mindig a vendég az első!

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)