Megint hétfő

Nehogy azt higgyétek, hogy az elmúlt egy hétben nem csináltam semmit. Mert ha kritikus vagyok magammal, hát én is látom, szombat óta sehol egy recept, van helyette minden más, csak főzni ne kelljen.
A helyzet nem egészen ez.
Hétfő óta egyre bénítóbban hat rám a tudat, hogy holnap, azaz az újabb hétfőn statisztikából zh-t írunk, és egészen nonszensz számomra, hogy milyen órák után mit követel a tanárnő. Mert a statisztikában az elméleti anyag a dolog egyik oldala, ami fenék-kérdés, ülni kell rajta, tanulni. A másik a táblázatkészítés, számítások.
Az órákon a tanárnő végigszaladt a maga által összeállított power point-os diasorozaton, amit tulajdonképpen mindenki el tud olvasni; amikor viszont azt kértük tőle, hogy az általa kiosztott példák (amelyeknek megadta a megoldásait is, igaz) közül oldjunk meg közösen néhányat, hogy lássuk a folyamatot, magából kikelve osztotta ki a csoportot, hogy “ez nem dedó”, hogy lépésről lépésre mutogassa a számításokat, ott vannak a példák, a megoldások, tessék dolgozni vele, kikövetkeztetni, teljesen tiszta, világos, egyszerű.
Biztos így van, ezért lehet olyan népszerű tárgy a statisztika. Meg ezért érti mindig mindenki.
Hétfő este azzal a szent elhatározással tértem haza az egyetemről, hogy a héten minden nap előveszem majd a jegyzeteket, és dolgozni fogok vele.
Ember tervez.
Ahogy az lenni szokott, persze megint minden másképp alakult. Kedden valamit olvasgattam belőle, de úgy gondoltam, muszáj szereznem egy statisztikához használható számológépet, mert úgyis azzal kell begyakorolni a számításokat.
Szerdán Budapesten voltunk Zsófival, szemészeten. A SOTE Mária utcai szemklinikájára hordjuk; féléves korában lett egyértelmű számunkra, hogy kancsal, egy hónappal később már szemüveget hordott, és ragasztani kellett a szemeit, egyik nap egyiket, másik nap másikat, hogy mindkét szemét használja. Ugyanis a kancsalságnál az a fő probléma (az esztétikain túl), hogy a (ebben az esetben) gyerek egyszerre csak az egyik szemével néz. És amíg a szemeit váltva használja, addig nem vészes a helyzet. Viszont, ha nincs kezelve a kancsal gyerek, az agy egy idő után kiválasztja az erősebb szemet, a másikat parkolópályára teszi, és arra a szemére a gyerek tompalátó lesz, amivel aztán már nem is lehet kezdeni soha semmit, legfeljebb foltokat lát vele.
Ennek tudatában természetesen lelkiismeretesen ragasztottuk éveken át Zsófi szemeit, amiért az orvos meg is dicsért. De hát, mondtam neki, ez a normális, nem? Mire azt válaszolta: anyuka, ha tudná, mennyien nem tapasztják a gyerek szemét, mert akkor hogy néz ki… És ezt az optikus is megerősítette: a szemüveget sem csináltatják meg némelyek, hogy az ő gyerekük aztán ne legyen pápaszemes.
Nagy az Isten állatkertje.
Nos, a ragasztás nem sokat segített, így aztán először három-, majd ötéves korában műtötték meg Zsófit. Az első műtétet hihetetlenül jól viselte; akkor mindkét szemén dolgoztak. Az altatóorvos ragaszkodott hozzá, hogy én vigyem be a gyereket a műtőbe, és én tegyem rá az arcára a maszkot, hogy ne ijedjen meg az idegen arcoktól. Szörnyű érzés volt, azt el kell mondanom. Ott sírtam kint a műtő előterében utána. De úgy tizenöt perc múlva kihozták Zsófit, hamarosan fel is ébredt az altatásból, csak az egyik szeme volt leragasztva, hogy azért a másikkal lásson legalább; nézett rám vörös szemmel, mosolyogva, és egy óra múlva ott tartottunk, hogy futkosni akart a folyosón.
A második műtét már jobban megviselte, egy szemet korrigáltak, nem ugyanaz az altatóorvos volt, nem is engedtek be a műtőbe, és rosszul is ébredt, szegénykém. De a lényeg: az eredetileg 30 fokos kancsalságból lett 6, és azt mondják, most már szépen javulgat, a maradékkal valószínűleg már nem kell műteni. Úgy legyen.
A vizsgálat után (félévenkénti kontrollra járunk már csak) Zsófit leraktam a sógoroméknál, és délutánra szabadprogramot szerveztem magamnak. Az egyik az lett, hogy egy kedves barátom meginvitált a Déryné Bisztróba, Budára, a Krisztina térre. Erről a napirendi pontomról már akartam írni, de nem tudtam, hogyan fogjam meg a témát.
Mert a hely maga kegyetlen jó. Nagyon tetszik.Ott van a múlt és a jelen egyszerre, egymással kibékülve, remek hangulatot teremtve. Nem tolakodó, kellemes élőzene. Ötös.
A kiszolgálás volt az első, amin fennakadtam, mert meglehetősen sokáig vártunk, amíg végre étlapot kaptunk, és bár a hölgy nagyon kedves volt, a későbbiek során kissé feledékenynek is bizonyult.
Az étlap: hát, ettől beszédültem, de ez annak köszönhető, hogy még mindig nem tudtam kitörni vidéki mivoltomból. Nyilván a vendégkör szelektálása adja az okot arra, hogy a francia hagymaleves közel 1700 forint legyen, meg hogy a főételek köret nélkül 3-4 ezer forintos árban legyenek kaphatóak. Az étlap egyébként rendkívül szűk, nehezen sikerült választanom belőle; hagymalavest kértem, majd aranydurbincsot, ami épp nem volt; helyette maradt a csirke steak zöldsalátával. Vendéglátóm lábszárpörköltet evett tojásos galuskával, és a végén egy habos mákos süteményt.
Az ételekről csak jót mondhatók, sőt. Ilyen jó hagymalevest életemben nem ettem. Igaz, a steak után kóstoltam csak meg, mert felszolgálónk a leves rendeléséről megfeledkezett. Viszont hihetetlenül jólesett. Nagy csészében érkezett, a csésze teteje lefedve rápirított sajttal. Alatta pedig ízletes, sötétbarna leves sok hagymával, és benne ázott kenyérdarabokkal. A lábszárpörkölt omlós volt a tojásos galuska kellemesen lágy.
Minden finom volt, ám vendéglátóm korábbi tapasztalataihoz mérve a hely a dekadencia jegyeit hordozza magán.
Mindezek ellenére hálás vagyok az élményért.
És még valami: a mosdó gyönyörű.
Nos, a szerdai napom is elment.
Csütörtökön kaptam három és fél kiló zöld paradicsomot, délelőtt lekvárt főztem belőle. Kóstolgattam, kóstolgattam, és mindig éreztem egy fura, fanyar utóízt, kifejezetten kellemetlent. És az a gyanú támadt bennem, hogy ez a szolanin, ami miatt kivágjuk a krumpliból a zöldet, mert mérgező, vagy ami van az éretlen padlizsánban is. Utánanéztem, valóban, a zöld paradicsomnak magas a szolanin tartalma (ami tényleg mérgező), de hát akkor ez hogy van most? A zöldparadicsom-savanyúság, és a lekvár akkor mi? Ha mérgező, miért nem halt meg még tőle senki? Ha nem, akkor meg mi ez az egész szolanin-hisztéria? A lényeg, hogy a lekvár további intézkedésig a hűtőben van, a lábasban. A színe szörnyű, szegénynek, ízre jó… – de az kevés ahhoz, hogy elővegyem, újra felforraljam, és üvegekbe töltsem. Pedig lassan dönteni kéne, még mielőtt megbuggyan az egész ott nekem.
A csütörtök amúgy mindig húzós, csak este későn érünk haza, és ezúttal telefonált egy ismerősöm, akivel másnap délelőtt találkoztam volna, hogy bocsi, most nem jön össze, mert hétfőn teljesen váratlanul kaptak egy telefont, hogy megszületett egy kisbaba, akit örökbe fogadhatnak, ma hozták haza, és azt sem tudja, éppen hol áll a feje. Annyira örültem, teljesen átéreztem ismerősömék boldogságát, és aztán az este hátralevő részében a férjemmel ebből a témából kiindulva jót beszélgettünk. Szentségtörés lett volna elővenni a statisztikát.
Pénteken délután a gimnáziumban, elsős lányom osztályában szülő-tanár-diák találkozó volt, bevallom, nem igazán szeretem az ilyen tömegmegmozdulásokat, de ez most kifejezetten jól sikerült. A jól bevált francia csokitortát vittem, és az Aldiból beszerzett új, kisméretű tepsimben sütöttem (igen, visszamentem érte): már azt is kikísérleteztem, hogy a tökéletes állag eléréséhez 180 fokon pontosan 18 perc kell. A péntek este pedig péntek este, meg kell adni a tiszteletet neki, és azt statisztikával sajnos nem lehet. Viszont, ekkorra már beszereztem egy meglehetősen bonyolult számológépet, és rájöttem, hogy fogalmam sincs, milyen gombok kellenének nekem. De a gép gazdájának sem. Jelenleg összeadok, kivonok, osztok és szorzok vele…
Tegnap végre tényleg elővettem az anyagot, és nem a felhőtlen optimizmus életérzésével feküdtem le este.
Ma pedig itt vagyok. Megint magyarázkodom ahelyett, hogy tanulnék.
Ez van.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)