Szülőtársak, mit lehet tenni?
A hiba bizonyára az én készülékemben van.
Jön a kamaszkorú gyermek valami hülyeséggel, aminek láttán/hallatán kiugrik belőlem az indulat, az az indulat, ami kiugrott az én szüleimből is annak idején, amikor én meg megfogadtam, hogy na, én ezt így nem fogom, és tessék.
Bálint fiammal reggel személyit csináltattunk az okmányirodában. Az enyém lejárt, neki meg mondtam, jöjjön el velem, mert decemberi szülinapjáig meg kellene csináltatnunk az övét, mert előtte ingyen van, utána már pénzbe kerül. És amikor végeztünk, hirtelen lesápadt, és azt mondta:
– Otthon hagytam a szertárkulcsot.
Kosárlabda-edzésen volt ugyanis tegnap délután, a tesitanár már elment, amikor végeztek, a kulcs nála maradt, gondolta, majd reggel visszaadja a tanárnak.
De otthon maradt.
Nos, ez, amíg Keszthelyen laktunk, nem volt probléma, biciklivel három, gyalog tíz perc alatt otthon voltak a gyerekek, így aztán, ha elfelejtettek valamit, szerencsés esetben egy szünetben haza lehetett érte lógni.
Na, de most, hogy 6 kilométerrel odébb mentünk, ez már nem olyan egyszerű. Reggel bevisszük őket, és igyekszünk délután csak egyszer újra bemenni, mert hát logisztika is van a világon, különösen 400-hoz közeli benzinár mellett. A nagyok közlekednek busszal, vagy megvárják, amíg megyünk a kicsi(k)ért.
– Hol maradt a kulcs? – kérdeztem Bálintot.
– Otthon, az íróasztalomon.
– Miért nem tetted a táskádba? – szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam. Hát most komolyan, hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni? Miért nem tette? Nyilván azért, mert elfelejtette. Mert ha betette volna, nem maradt volna otthon, és nem lenne az egész probléma. Mintha én nem szoktam volna elfelejteni dolgokat…csak hát én már felnőtt vagyok, és engem nem szid le senki, ha a feledékenységem miatt egy plusz utat meg kell tennem az otthonom és a cél között.
– Azt ne várd, hogy most azonnal kocsiba ülök, hazarohanok a kulcsért… – mondtam még mindig felpaprikázódva, aztán szépítettem – …csak abban az esetben, ha a feledékenységed miatt ma meghiúsulnának a testnevelésórák az iskolában. Menj be, kérdezd meg a tornatanárt, hogy van-e másik kulcs, ha nincs, behozom.
Volt.
Teljesen értelmetlenül felhúztam magam, ráadásul totál igazságtalanul, mert ugyanolyan feledékeny szoktam lenni időnként, mint fent említett gyermek. És a feledékenységre nem gyógyszer az, ha utólag jól letolják az embert, tudom. Attól nem lesz figyelmesebb, ez egészen biztos.
Ismerős a probléma? Ti hogyan kezelitek?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Hát úgy kezelem, hogy bocsánatot kérek a gyerekektől, ha igazságtalan voltam velük. Nem rögtön, hanem kis idő múlva. Vagy több idő múlva… attól függően, mennyi idő kell, amíg lecsillapodom. A feledékenységre meg a cetlizést használjuk az előszoba üzenőfalán. A fontosabb dolgokat egyenest a bejárati ajtóra írjuk.
hát kb. én is reagálok…aztán bocsánatot kérekviszont jó, hogy bekukkantottam nálunk is közeledik a decemberi szülinap és előtte a személyit csináltatni kell…de már elfelejtettem..amiért pedig jöttem…jó ez az e heti nők lapja:)
wow, már meg is jelent??? Nem is tudtam:)
Ugyanígy, csak nem mondom, hogy nem viszem be, hanem feltételes módban kérdezem, hogy ha nem volna, aki bevigye utána, akkor mi lenne?! :o)Szerintem ez egészen enyhe és jogos morgás. Ha én sírok a mese felolvasása közben, akkor meg a gyerekem morog, hogy olvassa inkább az apja, mert idegesítem. Azt gondolom, ezek a kisebb méltatlankodások természetesek mindkét részről. Ahol esznek, ott zörög a kanál – ez a mondás szerintem pont erre vonatkozik és nem az ajtócsapkodós, üvöltözős házastársi „vitára”. :o)Ugyan már mi is felnőttünk ilyeneken! Az én anyám azt mondta, hogy el ne merjem árulni nagyapámnak, hogy ő (!) dohányzik. Ez a hazugság nekem kevésbé tetszett, mint anyám zsörtölődése, ami elment a fülem mellett.
Móni, ez így tökéletes, hogy megírtad ezt a posztot, foglalkoztat és ezáltal kezeled is a dolgot. Sok minden más mellett ezért is olvaslak mindennap. Üdv: Anna
azért húztad fel magad, mert te is néha ilyen vagy. Az ember a tükröt utálja legkevésbé :)a kérdés meg azért nem (annyira) hülye, mert az embernek azért előző nap legalább egyszer eszébe jut, hogy a kulcsot majd vissza kell vinnie, és ahelyett, hogy _abban a pillanatban_ betenné a táskájába, próbálja az eszébe vésni, hogy majd reggel el ne felejtse.de végülis minden jól alakult, és a programtól sem kellett eltérni, nem? 🙂
jaj, elírás: a tükröt utáljuk _legjobban_ :))))
Köszönöm ezeket a jó kis hozzászólásokat, és igen, biztos azért húztam fel magam, mert én is ilyen szoktam lenni…
Abszolút ismerős. És csak annyiban kezelem, hogy megbeszélem a gyerekkel meg bocsánatot kérek, meg igyekszem elfogadni, hogy én is ember vagyok, szabad nekem is felpaprikázódni. Csak aztán ha lehiggadt az ember és tud már gondolkodni, akkor cselekedjen :)Szóval szabad ezt Neked 🙂 Az első mondatoknál már teljesen megijedtem, hogy hűűű, most valami nagy komoly fenyítés jön, aztán megnyugodtam 🙂
igazából holnap jelenik meg, csak előfizetésem van így én már ma megkaptam:)
Izgulok…áruld el, milyen…!
egy egész oldal, ismerős fényképpel :)és apjukkal ki is néztük ezt a succotash-t…:)
Móni, a múlt heti bakink ismeretében ez igen csak megmosolyogtat…Nők Lapjára én is nagyon kíváncsi vagyok!Puszi,Szilvi
Halló, hát mi ez a meglepi itt a NL-ban? (előfizető vagyok) Szuper vagy :-))Felismerni a “tükröt” nagy dolog, pláne beismerni 🙂 Annyira jól nyomod :-)Feledékenységre: beírom a telefonom emlékeztetőjébe, és az majd a fülember harsog!Off: örülök a kombe átütő sikerének! Nekem is elő kéne újra venni a hideg őszi estékre!
Szilvi, hát igen…:)
Ó, Viki, de örülök, hogy “látlak”!!! (Virtuális ölelés)A kombe királyság.
NL tényleg meglepetés volt. Boldogan mutattam páromnak, hogy a TE blogodat olvasom. Igazán gratulálok!!! Jók a receptek, egyszerű és különleges is.
Köszi, Erzsi!
jaj Móni! annyira szeretem, hogy ennyire őszinte vagy! egyébként nagyjából én is így szoktam reagálni, mármint bocsánatkérés szintjén, csak néha olyan nehéz. de ezt is meglehet tanulni, mint ahogy a gyerek a fejlődése során.
Ó, én tudok bocsánatot kérni… nekem a bajom inkább azzal van, hogy miért ugrik ki azonnal a reakció? Hogy miért nem tudom kontrollálni, visszatuszkolni… Vagy,lehet, hogy néha sikerül, de inkább csak ezt veszem észre, amikor ne.
helyesen: amikor nem.
Nálunk anya szerintem már megszokta, hogy én, a legidősebb vagyok a legfeledékenyebb és csak azt nem hagyom el vagy felejtem el, ami már születésemkor is rajtam volt:). A legdurvább az volt, amikor érettségi napján közöltem, hogy otthon hagytam a töriatlaszt. Röpke 20 km-re laktunk a sulitól, busszal jártunk, ami óránként járt, és amikor szóltam neki, akkor fél óra volt a kezdésig. Szerintetek? Amúgy ez hangulat kérdése nála…van, hogy nagyon leszid, még most is, hogy 23 éves vagyok, és van, hogy problémamegoldó üzemmódba kapcsol, megoldja a dolgot és jót nevetünk a dolgon.
Írtóra nem vagyok feledékeny. Nagyonnagyon nem. ( De ebben semmi tudatosság nincs, ilyen vagyok zsigerből. Ezért nem tudom fényezni sem magamat, mert “télleg” úgy van, hogy ez csak úgy jön.) Nah, éppen ezért hihetetlenül nehezemre esik a feledékenységet megérteni és elnézni. Ezért jó, hogy írtál erről! Ideje magamba szállni és embertársaimhoz, családtagjaimhoz máshogy viszonyulni ha valamit elfelejtenek. Egyébként szerintem lehet haragudni. Utána ha nem volt jogos jöhet a bocsánatkérés.
“Ó, én tudok bocsánatot kérni… nekem a bajom inkább azzal van, hogy miért ugrik ki azonnal a reakció? Hogy miért nem tudom kontrollálni, visszatuszkolni… “Az már haladás, ha észre tudja venni az ember! Az a gáz, ha nem veszi észre és nem zavarja.
Én akkor szoktam így reagálni, amikor valami olyat csinálnak, amit utána nekem kell megoldani. pl. kiborítja a bögre kakaót, stb. Most már azt csinálom, hogy töröld fel te, öltözz át egyedül, tölts magadnak újra. Lányom, aki elsős, hétfőn itthon felejtette az egyik könyvét. Így viszont nem tudott órán piros csillagot szerezni, ami – valljuk be – egy elsősnek épp elég büntetés.A feledékenység megoldására szerintem az a legjobb, ha hagyjuk, hogy a következményeket ők vigyék el…)életkorukhoz mérten persze) Nagyon nehéz, de ebből tanulnak.
Szerintem, nem lehet ezeket a helyzeteket helyesen kezelni. Mert ha visszanyeled a dühödet, akkor magadnak ártasz, és a gyereket arra bátorítod, hogy nem gond, ha feledékeny, ha elmulaszt dolgokat. Ez pedig nem jó. Ha meg indulatos vagy és esetleg olyasmiket mondasz a gyereknek, amit később megbánsz és lelkiismeretfurdalásod lesz, az sem jó, de legalább kiengedted a gőzt. Szerintem, nem baj, ha a gyerekek néha indulatosnak látják a szüleiket, mert így megtapasztalják azt is, hogy az érzelmeket nem szégyen kimutatni. Ez az, amire nincs recept… Amíg a gyerekeim felnőttek ilyen helyzetekben legalább százféleképpen nyilvánultam meg, s csak remélni tudom, hogy túl nagy hibákat nem követtem el. Talán a legjobb megoldásnak mégis azt találom – amit elég gyakran alkalmaztam -, hogy kifejteni, és érzékeltetni a gyerekkel, hogy feledékenységével gondot, problémát okozott másoknak, aztán közösen keresni a megoldást. Fel lehet tenni például a kérdést: te mit tennél most a helyemben? Érdekes javaslataik, megoldásaik lehetnek és sok esetben jobbak, mint ami nekünk hirtelen eszünkbe jut. Úgyhogy ásd el nyugodtan a lelkiismeretfurdalásod, nem követtél el nagy hibát, csak megengedted a fiadnak, lássa, amitől anya vagy, Te is emberből vagy. Meg aztán egy ennyi anyai kirohanástól, biztos nem állt le a fiatalember a növekedésben. :)))) Abszolút jól úgysem tudjuk csinálni, de jó példával szolgálhatunk, ha őszinték vagyunk. 🙂