Nemrég beszélgettem egy anyukával, aki arról panaszkodott, hogy a hatéves fiát rendszeresen hazugságon kapja. És az még csak hagyján, hogy hazudik a gyerkőc, de ha rápirít, bűntudata sincs.
Van tapasztalatotok ebben a tárgykörben?
Nekem nincs, és ezért is bocsátom az anyuka kérdését, azaz: “mit tegyek?”
Az én gyerekeim egészen elenyésző számban próbálkoztak egy-egy kisebb hazugsággal, de annak olyan retorziója volt, hogy az utód megértette, ez nem pálya. Itt most ne feltétlenül a fizikai bántalmazást értsétek a retorzió alatt: inkább a hazugság mélységes gyűlöletének a kifejezésre juttatásáról van szó, hogy ez a bűn – mert az – olyan, mint a lopás, a csalás, sőt, a Tízparancsolatban ott van a tizedik helyen – ami azért elég jelentős.
Nálunk ez hatott. De tudom, mert én is ismerek olyan gyereket, akinél valahogy ez nem válik be, pedig aranyos, okos, értelmes, a szülei szeretik és nevelik is, de időről időre hazudik.
Miket?
Például: az anyukája azt mondja neki, hogy nem vihet az óvodába, csak egy autót. A gyerek azt mondja, jó. Elindulnak, anyuka kérdezi (mert hallja, hogy csörög a gyerek zsebe): hány autó van nálad? Egy, mondja a kisfiú. Láthatóan nem annyi, ezért anyuka kipakoltatja vele – kiderül, hogy öt.
Apró dolognak tűnik, de mégis, az elv miatt fontos, hogyan reagál a szülő. Miért gondolta a gyerek, hogy a hazugság a megoldás, és hogyan lehet leszoktatni erről? Eddig nem használt sem a szép szó, sem a fenyegetés, sem a büntetés.
Átesett közületek valaki ezen a problémán? Hogyan lehet kezelni? Ha tudtok, segítsetek!
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)