Nagy munka volt, de megcsináltam.
Megcsináltuk.
Mert a férjem precíziós igazításai nélkül nem ilyen lett volna, és ennyi év után, a közös tortászkodás közepette kellett megtudnom, hogy ő igazából cukrász szeretett volna lenni.
Nem mondom, hogy az alkotás tökéletes, de a saját képességeimet felülhaladtam, az fix.
A menyasszony kívánságai a következők voltak: nagy téglalap alakú torta legyen, kb. 60 szeletes, kakaós legyen a tészta, mascarponés-túrós a krém, valami gyümölccsel. Marcipán bevonat, legyen rajta a Balaton (síkban), a Badacsony (szintén lehet síkban), a Balatonon egy vitorlás, és a parton egy horgász.
Első lépcsőben úgy gondoltam, nem vállalom; tudtam, hogy nem kis munka – de a nagyobbik lányom kapacitált, hogy úgy lehet fejlődni, ha az ember olyasmivel próbálkozik, amiről tudja, hogy magas neki.
Hát jó, igent mondtam.
Felmértem a hozzávalókat, egy héttel korábban készítettem egy kis próbaadagot, és megnyugodtam: menni fog ez, méghozzá saját készítésű marcipánnal. Aztán persze mégsem volt olyan sétagalopp, mint ahogy én elképzeltem, de elkészült. Íme, képriportban:
Mit is mondjak? Hogy pénteken az érzelmi skála minden egyes pontját kimerítettem, az örömujjongástól a végső kétségbeesésig?
A tortát megsütni gyerekjáték volt. Alapja a jól bevált kevert tészta volt, amit egyszer egy epres süti kapcsán mutattam. Ezúttal kétszer sütöttem meg a 28×30-as tepsimben 8 tojásból, 50 dkg cukorból, 4 dl olajból, 4 dl kefírből, 56 dkg lisztből, 4 dkg kakaóporból, 2 sütőporból. Tehát ez volt kétszer. Plusz a Badacsonyhoz és a csónakhoz sütöttem a püspökkenyér-formában egy normál adagot, vagyis 4 tojáshoz igazítva a mennyiségeket.
A krém: 2,5 kg mascarpone, 2,5 kg túró, 2 doboz konzerv őszibarack és porcukor.
És itt, ezen a ponton mindenképp meg kell említenem az én kedves földimet, gasztroblogger kartársamat és barátomat Maxot, akihez ismét segítségért fordultam: nagy tálca és ételfesték. Ez kellett. És kaptam tőle egy hatalmas saválló lemezt, amelynek pereme is volt, beborítottam alufóliával, befedtem tortapapírral, és szépen elkezdtem rárakni a tésztát, és már épp rétegezni kezdtem a krémmel, amikor eszembe jutott: ez a lemez NEM FÉR BE A HŰTŐBE!
Kivettem a hűtő egyik polcát, amiről kiderült, hogy centire pontosan akkora, amekkora a torta lesz. Bevillant a megoldás: erre rakom a tortát, alápapírozom, és mielőtt marcipánozni kezdeném, a papírnál fogva áthúzom a lemezre.
Így is lett. A hűtőpolcra dolgoztam, rétegeztem a tortát, majd befedtem vajkrémmel (30 dkg puha vaj 60 dkg porcukorral alaposan kikeverve – eléggé rettenetesen hangzik, tudom, de muszáj a marcipán alá szigetelni, különben a vizes krémtől szétmállik). Ment a hűtőbe aludni, másnap reggelig.
Fel voltam dobódva. Még csak délután öt óra volt, de én már a munka oroszlánrészével készen voltam, legalábbis ezt gondoltam. Pedig most jött csak a neheze, a marcipán.
Marcipánt készíteni alapjában véve nagyon könnyű.Olyan könnyű, hogy szinte sírva fakadtam, minek is kínlódtam ezidáig a fondant-nal, amit igazából senki sem szeret, mert mindenki a marcipánért van oda – ami ugye igen-igen drága.
Az alaprecept a következő:
15 dkg darált mandula
30 dkg porcukor
1 tojásfehérje
1 kk keserűmandula aroma
Ezt kell összegyúrni, ha nem elég kemény, mehet bele még porcukor. Soha az életben nem lesz olyan, mint a gyári, de szerintem pont az benne a szép; a mandulát ugyanis otthoni körülmények között nem tudjuk olyan finomra darálni, így a szerkezete durvább lesz. Nem is annyira rugalmas, mint a gyári – és ez már bizony okoz problémákat.
Összegyúrtam a marcipánokat, minden színt külön – a színezésre most nem is térek ki, sikerült, ahogy sikerült, ennek is megvan a sztorija -, és rémülten vettem észre, hogy nem igazán tudom jól nyújtani. vagy morzsálódik, vagy szakad. Adtam hozzá még porcukrot, még tojásfehérjét, olajat – és így este 8-ra olyan állapotban folpackoztam be a 3 nagy csomagot (egy nagy adag fehér, egy kisebb kék és egy ugyanekkora zöld, összesen 2,5 kg), hogy csak reménykedtem benne, hogy másnap használni tudom. Ki is írtam a facebookra: Jelenleg a fásult beletörődés állapotában leledzem. Ha még egyszer mostanában tortát vállalok, annak két oka lehet: vagy pisztolyt fognak a fejemhez (elég valószínűtlen), vagy valami közeli hozzátartozón esik meg a szívem. Minden egyéb esetben valaki üssön le, mielőtt igent mondanék.
Ezek után újult erővel, bizakodva vettem elő reggel a tortát, és férjem segítségével áthúztam a nagy tálcára. Itt találtam szemben magam az újabb gonddal: kevés lesz a marcipán. Ahhoz mindenképpen kevés, hogy az egészet bevonjam fehérrel, majd utána tegyem rá Balatont és a Badacsonyt. Nincs más választás, előbb kell megcsinálni ezt a kettőt, és a maradék felületet bevonni a fehérrel, az összeillesztéseket jól eldolgozni.
Nem fogjátok elhinni, de alig maradt tíz deka marcipán a végén… És még ott volt az utolsó megoldandó feladat: a horgász.
Na nem, az nem fog menni, hogy én gyurmázzam, ezt tudtam. Szombat délelőtt futottunk egy kört a helyi cukrászdákban, van-e horgász. Azt hittem elájulok, amikor két helyen is azt mondták, tegnap adták el éppen. Vadász nem lesz jó? – kérdezték. Hát nem. Végül vettem egy focistát, gondoltam, kiapplikálom a kezéből a labdát, és teszek bele valami pecabotra emlékeztető tárgyat. Aztán, amint szedtem el tőle a labdát, letört a keze, és mindjárt szét is ment három darabba, nehogy reménykedni tudjak abban, hogy visszaragasztom. Némi agyalás után kitaláltam: tegyünk úgy, mintha fázna ez a horgász, takarjuk be a maradék zöld marcipánnal, mint egy pléddel…!
Hát így lett szegénykém olyan, amilyen.
Kriszta, a menyasszony azt kérte, délután háromig érjünk oda a tortával a lagzi helyszínére, nehogy a násznéppel összefussunk, ugyanis teljes titok volt ez a projekt. Pontosan odaértünk.
És most már azért vagyok nyugodt, mert ma beszéltem telefonon az újdonsült anyóssal, aki mesélte, hogy nagyon jól sikerült a meglepetés, a vőlegény nagyon örült neki, és hát olyan finom volt a torta, hogy csak na.
Megnyugodtam.
Holnap meg majd mesélek a költözésről.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Móni, a szám tátva maradt…szóhoz sem jutok! Nagyon ügyesek vagytok!
Nahát!Ez nagyon de nagyon jó lett!!!Ügyes vagy, ügyesen megoldottad az egész bevonást. Ismerem én is ezt az “üssetek le” kérést :), de mindig megesik a szivem és beválallom a tortát aztán meg mérgelődök hogy nem úgy megy minden ahogyan elterveztem….de legalább igy mindegyik projekt emlékezetes marad. 🙂
Remekül megoldottad a tortát! Külön dicséret jár a fázisfotókért, meg a részletes leírásért, így aztán bárki utánad csinálhatja!:)Jól megdolgoztál vele, jogosan zsebeled be érte a dícséreteket!
Nagyon szép munka! Kreatív embertől kreatív megoldások! :)) Nagyon türelmes vagy :)))
Gratulálok! Több, mint cukrász… :):):)Gyönyörű tortát alkottál!
Móni áruld el, neked hány óra egy nap? De komolyan. Tortát gyártotok, nem is akár milyet, és közben költöztök. Nekem ennyi idő alatt a költözés sem jött volna össze.
Szuper lett ez a torta! Nagyon ötletesen oldottad meg a díszítést, és biztos nagyon finom is volt!
Jókat rötyögtem, míg végigolvastam a sztorit. 🙂 Nagyon ismerős a kínlódás. Szerintem nagyon jól megoldottad a feladatot, főleg, hogy így belenyúltál, egyből ilyen hatalmasba. Azért nem könnyítetted meg a dolgodat azzal a házi marcipánnal! 🙂 Stresszhelyzetben az ember rendkívül találékony bír lenni, a kiaplikálás, meg a fázós horgászbácsi is jó ötlet! :)))
Oh my Jesus, ez a kókányolt torta esküvőre?! Elég szomorú, hogy mostanában minden gasztroblogger már cukrásznak és chefnek gondolja magát…Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de én nem büszkélkednék ilyesmivel…Ági
Köszönöm az őszinte szavakat,már nagyon hiányzott, hogy valaki megmondja nekem a frankót.
Névtelennek:A megrendelő tudta, hogy kitől kér, és mit várhat. És mi lett az eredmény: lehet, hogy nem gasztromagazinba való teljesen hibátlan művészi külső, de ez sokadlagos dolog. Az összkép remek, és a leírtak alapján minőségi alapanyagokból készült, nagyon finom tortát rejt a burkolat. Nem kiállítási tárgy készült, hanem egy emlékezetesen szép és finom torta. Hol itt a hiba? Próbáld utánozni!
Kedves Névtelen Ági!Ha csak ennyit tudtál tenni, hogy leszóld más munkáját, akkor kár volt szólnod. Attól, hogy egy cukrász szemével a torta nem tökéletes kinézetű, még lehet pont az, amit a megrendelő akart és ugyan nem kóstoltam, de biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb volt, mint a cukrászremekek, amikben túlteng a cukor, a margarin és a ki-tudja-mi adalékok. Te mit szólnál hozzá, ha hozzád hasonló fogadatlan prókátorok mondogatnák neked, hogy milyen rosszul vezetsz, hogy nem jól neveled a gyerekedet (ha van), hogy semmilyen nyelvet nem beszélsz, pedig tanítottak az iskolában, hogy nincs olyan rend a lakásodban, hogy mutogatni lehetne az Otthon magazinban.Móni tortája szép volt, olyan, amilyenre a megrendelő akarta, ízben pedig egészen biztosan felülmúlta a várakozást. És igenis kiváló munka volt Mónitól! Móni! A további megbízásokat bátran vállald el!
A torta király lett. Gondolom pont azért kértek Tőled tortát, mert finom házi ízekre vágytak, nem pedig egy szobrászremekre. Én feleilyen szépet se tudnék, minden elismerésem!
Köszönöm, köszönöm:)Igazából nem akartam komolyabb apológiát írni Ági leszóló megjegyzésére, mert általában, aki ilyet ír, úgysem jön vissza, akkor meg minek magyarázkodjam. De tényleg úgy volt, hogy én aztán nem kerestem magamnak ezt a lehetőséget, Kriszta hívott fel, hogy ő nagyon szeretné, hogy elvállaljam; nem is akartam elvállalni, egy hét gondolkodási időt kértem. A kívánság kifejezetten bulis torta volt, szerintem ez az. A házi marcipán miatt olyan, amilyen, de tudom garantálni: SEMMI vacak anyag nincs benne, és gyakorlatilag önköltségi áron készítettem, ha a szállítást is beleszámolom, és hát miért ne számítanám bele. Tudom, hogy nem hasonlítható profi cukrászok munkájához, és én nem is vagyok profi cukrász. Ami a szakmáimat illeti, hát, papírom viszont van róla, szakács is vagyok, cukrász is, meg még felszolgáló is. Ilyen középiskolába jártam, amely képesítést adott, de gyakorlatot már később nem szereztem, soha nem dolgoztam cukrászként. Szakácsként és felszolgálóként igen, még valamikor régen. Mielőtt teológus lettem, meg újságíró, meg lakberendező:)))Na jó, erről ennyit.
Én tényleg nem bántani akartam, csak úgy gondolom, pont rajtatok, akik “gasztroblogot” írtok, és azt még jó esetben követik is sokan, rajtatok van a felelősség, hogy formáljátok az emberek ízlését. És én úgy gondolom, ma már ez nem merülhet ki annyiban, hogy megfelelő, minőségi alapanyagot használtok, hanem igenis minőséginek, igényesnek is kell kinéznie a végterméknek. De bocs még egyszer a véleményemért. Ági
Nem a véleményeddel van a baj, mert hát nem kell, hogy tetsszen az, amit csinálok – az volt rossz, ahogy előadtad. Miért kell gyomorba vágni? Negatív véleményt is meg lehet fogalmazni úgy, hogy aki kapja, nem érzi magát letaglózva. Hacsak nem kimondottan ez a szándék, persze.