Izgalmak

Iskolánkban – ahova jelenleg három gyerekünk jár, mivel a legnagyobb már kiöregedett belőle, és eléggé el nem ítélhető módon gimnazista lett – hagyomány, hogy szeptemberben az osztályok részt vesznek az országos Csík Ferenc túrán, amit egyébként az intézmény maga is szervez, csak épp országos teljesítménytúrának számít. Nem mellékesen, a diákok ezért az egy szombati napért két szabad iskolai napot kapnak cserébe, ami nagyon jól szokott jönni pl. téli szünet-hosszabbítás formájában.
Eddig én magam minden évben – szégyen ide, szégyen oda – elblicceltem a lehetőséget, hogy a Keszthelyi-hegységben 5, 10 avagy 20 kilométert gyalogoljak a gyerekekkel, de idén nem volt semmilyen kibúvó, menni kellett. Másodikos Zsófi lányom osztályával kirándultam én is, és Bence fiam is velünk jött; az elvileg 5 km-es távra neveztünk, ami amúgy cirka hét kilométer. Lett volna.
Az izgalmak már a túra indításának helyszínére, azaz a gyenesdiási Nagymezőre való kijutásnál elkezdődtek; biciklivel mentünk  – ha már egyszer sportemberek vagyunk, ugye -, és a sok igyekvő autós szülő az egysávos úton olyan tempóban húzott el mellettünk, hogy többször az útról is leszorítottak, és aztán egyik alkalommal Zsófi nagyon megijedt, elránthatta a kormányt, mert hatalmasat esett, pont a mögöttünk siető autó elé. Az szerencsére meg tudott állni. Innentől viszont minden autóst potenciális gyilkosnak tekintettem, aki nem az előírt 10-30 kilométeres sebességgel közlekedett, és nem kevés ilyen volt. Ráadásul, hogy letérjenek a szembejövő kocsi elől, általában lehajtottak az útpadkára, és folyamatosan nyomták a port az orrunkba, szemünkbe.
Nos, hát én itt megbántam az egész túrázást, de aztán gondoltam, mivel már közel vagyunk, szépen lejelentkezünk, és húzunk haza.
Aztán a Nagymezőn Zsófi osztálytársainál kutya is volt, és ekkor neki is visszatért az életkedve.
Elindultunk vidáman, jó kis csapat, gyerekek, szülők, összesen talán huszonöten. A túra során állomásokat kell megtalálni, ahol pecsétet, meg valami kis apróságot, csokit, almát, ilyesmit kapnak a résztvevők. Az első kettő csont nélkül megvolt, aztán indultunk tovább. Két apuka nézte erősen a térképet, a kilométerek gyűltek a lábunkban, de állomáshely, szembejövő, vagy mögöttünk haladó csoportoknak se híre, se hamva nem volt.
Eltévedtünk.
Erre egy kedves túrabiciklis ébresztett rá bennünket, aki segített kibogozni a térképről, hogy mi egészen máshol vagyunk, mint ahol lennünk kéne. DE láttunk egy jó széles csapást balra, kicsit korábban – azon át talán visszajutunk a helyes útra.
Folytattuk hát a gyaloglást. Elhangoztak a félénken viccelődő kérdések, ki hány napi hidegélelemmel készült, meg hogy mennyi vizünk is van, amikor az egyik gyerek felkiáltott:
– Itt fogunk meghalni, és felzabálnak bennünket a vaddisznók!
Hangulatjavító intézkedésként a tanító néni ezen a ponton felajánlott egy nagy ötöst testnevelésből mindazoknak, akik ilyen ügyesen túráztak eddig.
– Forduljuuunk visszaaaaa – nyafogott az egyik kislány, és nem igazán értette, hogy momentán az lenne a legrosszabb választás, mert ennyi erővel akkor  a 20 kilométeres távra is nevezhettünk volna. Nincs más választásunk, előre kell menekülnünk.
A morál határozottan romlott a gyerekek körében, a tanító néni újabb ötös ígéretén gondolkodott, én mondtam, felajánlok hármat is, de csak az kaphatja meg, aki nem nyavalyog.
– Nincs térerő – konstatálta riadtan az egyik fiú; miért, kérdeztem tőle, miért volna jó, ha lenne?
– Hááát… mert akkor fel tudnánk hívni valakit!
– Hmm…és mit mondanál neki? Előttem erdő, mögöttem erdő, jobbról-balról erdő…?
– De akkor is, meg tudnának keresni minket!
Eszembe jutott, Hajós András milyen jól megragadta a lényeget, amikor azt énekelte: csak egészség legyen, és térerő.
Azért az én agyamon is átfutott, hogy négyig ki kellene érni az erdőből, mert az ki volt írva, hogy délután négy és reggel nyolc között vadásznak, az erdőben tartózkodni életveszélyes és tilos. De még csak fél egy volt, na meg az is igaz, hogy nem valami dzsungelben voltunk, csupán a Keszthelyi-hegységben, ahonnan azért pár óra alatt valamilyen irányba csak ki lehet jutni.
Számomra ez volt a kirándulás legélvezetesebb szakasza, és nagyon örültem, hogy nem Bencéék osztályával mentünk (ők nem tévedtek el), mert nagyon szórakoztató és egyben tanulságos is volt, hogy ki hogyan reagál a helyzetre. Arra, hogy most a felnőttek is csak vakargatják a fejüket, és senki nem tudja a tutit. A bizonytalanság mindössze fél órán át tartott, akkor ugyanis meghallottuk egy másik kiránduló csoport hangját, és onnantól kezdve mindenki számára világos volt, hogy nem leszünk az éhes vaddisznók martalékai.
Összesen 11-12 kilométert mehettünk, és a mi kényelmes kis délelőtti túránkról végül fél kettőkor értünk haza. El is dőltünk, mint a liszteszsák.
Bálint, aki a 10 km-es útvonalon ment az osztályával, már rég otthon volt.
Kicsit szégyellem bevallani, mert azt hittem, a rendszeres biciklizéssel elég jó kondiban vagyok, de bizony fájtak a lábaim rendesen. Nem is nagyon csináltam semmit a délután hátralévő részében; az viszont nagyon jólesett.
Nem úgy a mai napon, amikor újult erővel vetettem bele magam a feladataim közé. pizzát sütöttem ebédre, közkívánatra, ám kísérleteztem egy nem túl populáris dologgal: megalkottam életem első szőlős pizzáját. Szerintem nagyon jó, csak a magokat kell kioperálni belőle legközelebb.
(Közjáték:
– Anya, mit sütsz?
– Szőlős pizzát…
– Szőrös pizzát? Fúúúújjjj….)

Szóval, kaptunk egy nagy láda szőlőt. Mit lehet vele kezdeni? Nem eszünk meg annyit.
Ötletek?

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)