Költözünk…?
| Forrás |
Gyerekkoromban szerettem költözni.
Nem volt benne túl sokszor részem, talán háromszor, de az nekem mindig élmény volt, hiszen a munka oroszlánrészéhez nem volt közöm. Villanásnyi emlékeim vannak arról, hogy ülök a plüssállataim között egy Trabantban (apu kollégájáé lehetett), és robogunk az új lakás felé. Ötéves voltam.
Aztán, 12 éves koromban Veszprémből kiköltöztünk egy közeli kis faluba, Felsőörsre; megszerettem ezt is.
Később költöztem egyedül: előbb Keszthelyre, a középiskola miatt, itt helyben aztán többször. Utána Pesten, amikor főiskolás voltam; legjobban a rettegett VIII. kerületben, a Gutenberg téren szerettem lakni; nemrég jártam arra, megnéztem a kapucsengőt, hogy megvannak-e még a szomszédok, és csak most tűnt fel, hogy az is ki van írva a többi név között: Heller Ágnes.
Nahát.
Aztán, visszakerültem erre a környékre, egészen pontosan Hévízre, amit nagyon kedveltem; este futni jártam, és egyáltalán nem volt félelmetes. Talán egy évig is itt laktunk, több lánnyal közösen béreltünk egy lakást; de a munkahelyek miatt áttettük a székhelyünket Keszthelyre. És időnként költöztünk.
Aztán férjhez mentem, és ez a tendencia folytatódott. Ugyanis akkoriban sokan csak úgy adták ki a lakásukat, hogy májusban ki kellett költözni, mert a tulaj a nagyobb nyereség érdekében külföldieknek próbálta kiadni az ingatlant. Egyszer összeszámoltuk a férjemmel: 15-ször költöztünk. Eleinte könnyű dolog volt, néhány dobozban elfért a holmink, aztán az évek során egyre több lett, mint ahogy bútorunk és gyerekünk is. A két utolsó költözés már városváltást is jelentett: nyolc éve Pestre mentünk (majd négy hónap múlva vissza), aztán hat éve Nagykanizsára, onnan Zalakarosra, és úgy vissza. Amúgy, a Zalakaroson töltött néhány hónap a mai napig, mint valami álom jön elő emlékeinkből: minden tökéletes volt, a ház, amit béreltünk, a szomszédok, az utca, a környék, ráadásul akkor anyagilag is jól ment. Úgyhogy, amikor onnan visszaköltöztünk Keszthelyre (most inkább nem fejtem ki, miért), majd néhány hét múlva elmentünk meglátogatni a volt szomszédainkat, és bekanyarodtunk az autóval a volt utcánkba, a négy gyerek egyként ordított fel: HAZAÉRTÜNK!!!
Majdnem elsírtam magam.
Azóta itt élünk, Keszthelyen, ahol most. Már öt éve. Úgy látszik, nem tudunk hosszú ideig a fenekünkön maradni, de az is tény, hogy ez a lakás nekünk kicsi. Akárhogy is szépítem. A gyerekek egyre nagyobbak, egyre több a súrlódás, mert mindenkinek – na jó, Zsófinak még nem annyira – szüksége van személyes térre. Azt ez a lakás már nem tudja biztosítani. Úgyhogy elkezdtünk nézegetni: ha találunk akkora kiadó házat, amekkorában kényelmesen elférünk – és ez azt jelenti, hogy 5 háló, 1 dogozószoba, nappali és szép nagy konyha – akkor lépünk innen. Eladjuk, és nem veszünk másikat, hanem bérelünk – erre a néhány évre, amíg még nagy kell…
Bár a két nagyobb gyerek nem igazán szeretne költözni, hiszen jó dolog Keszthely belvárosában lakni, ahonnan minden közel van, de pont ők azok, akiknek nagyon kéne már az a különálló kis szoba.
Remélem, találunk olyat, ami mindenkinek megfelel. Elszántak vagyunk, az biztos.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)