Az evező csontváz története
Hogy milyen erős az emberben a valahova tartozni akarás érzése, arról mesélt Pityu barátunk barátja – és a barátunk barátja a mi barátunk is, persze – a múlt pénteki szalonnasütés alkalmával.
Azt tapasztalom, hogy a csillagos ég alatti sütögetés egészen érdekes sztorikat hív elő az emberekből, nem ritkán hahotázunk bele a sötét és – relatíve – csendes balatoni éjszakába, amikor például ilyeneket hallunk:
– Negyedikes voltam, és át akartam élni azt, amiről azok a srácok meséltek, akik közé tartozni akartam; én is látni akartam a csontvázat, ahogy evez, mert azt mondták, hogy amikor az ember elájul, ezt látja.
– Várjál, általános, vagy középiskolás negyedikes voltál?
– Általános… Na szóval, úgy mondták, hogy legalább tízszer gyorsan le kell guggolni és felállni, közben erősen zihálva venni a levegőt, aztán befogott orral körbeforogni, és a végén valakinek össze kellett szorítania az illető mellkasát.
-És?
– Hát bejött, tényleg elájultam pár másodpercre, beestem a piszoárok alá, ja, mert a fiúvécében történt ez, és még szerencse, hogy hétfő reggel volt, ki volt takarítva…
– Aztán?
– Aztán becsengettek, engem otthagytak a többiek, pár perccel később mentem be órára. Büszke voltam, mert megvolt a csontváz; és kiderült, hogy a srácok közül még senki sem merte megcsinálni, mindenki csak hallotta ezt a sztorit. Úgyhogy nemcsak bevettek a csapatba, de egyből nagy király lettem…
 |
Szóval ilyenek.
Szeretem ezeket a szalonnasütéseket, mert akkor sincs gond, ha nincs idő rákészülni: szalonna és kenyér legyen, az összes többi plusz jólesik ugyan, de nem központi kérdés.
Persze, azért mindig szokott lenni más is: általában valamilyen mártogatós, és most is ezt készítettem. A nyár kedvence idén egyértelműen a saksuka volt, ezt bővítgettem néha ezzel-azzal, pénteken például julienne-re gyalult cukkinivel. Mert akkor éppen abból volt itthon sok, cukkiniből. Kb. két órán át főztem a hagymás-paprikás-paradicsomos-cukkinis ragut, mire kellőképpen sűrű lett, a cukkini gyakorlatilag teljesen szétfőtt, aminek örültem, mert valamilyen oknál fogva családunkból többen azt hiszik magukról, hogy ők aztán ezt a zöldséget nem szeretik. Pedig szegény a zsenge, semleges ízével nem egy nagy agresszor, bármihez szívesen hasonul. Nem is volt ám semmi kifogás a mártogatóssal szemben, úgy eltűnt a tányérokból, hogy csak na.
Most patisszonból van itthon sok.
Hasonló bejegyzések:
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)