Hogy milyen erős az emberben a valahova tartozni akarás érzése, arról mesélt Pityu barátunk barátja – és a barátunk barátja a mi barátunk is, persze – a múlt pénteki szalonnasütés alkalmával.
Azt tapasztalom, hogy a csillagos ég alatti sütögetés egészen érdekes sztorikat hív elő az emberekből, nem ritkán hahotázunk bele a sötét és – relatíve – csendes balatoni éjszakába, amikor például ilyeneket hallunk:
– Negyedikes voltam, és át akartam élni azt, amiről azok a srácok meséltek, akik közé tartozni akartam; én is látni akartam a csontvázat, ahogy evez, mert azt mondták, hogy amikor az ember elájul, ezt látja.
– Várjál, általános, vagy középiskolás negyedikes voltál?
– Általános… Na szóval, úgy mondták, hogy legalább tízszer gyorsan le kell guggolni és felállni, közben erősen zihálva venni a levegőt, aztán befogott orral körbeforogni, és a végén valakinek össze kellett szorítania az illető mellkasát.
-És?
– Hát bejött, tényleg elájultam pár másodpercre, beestem a piszoárok alá, ja, mert a fiúvécében történt ez, és még szerencse, hogy hétfő reggel volt, ki volt takarítva…
– Aztán?
– Aztán becsengettek, engem otthagytak a többiek, pár perccel később mentem be órára. Büszke voltam, mert megvolt a csontváz; és kiderült, hogy a srácok közül még senki sem merte megcsinálni, mindenki csak hallotta ezt a sztorit. Úgyhogy nemcsak bevettek a csapatba, de egyből nagy király lettem…
 |
Szóval ilyenek.
Szeretem ezeket a szalonnasütéseket, mert akkor sincs gond, ha nincs idő rákészülni: szalonna és kenyér legyen, az összes többi plusz jólesik ugyan, de nem központi kérdés.
Persze, azért mindig szokott lenni más is: általában valamilyen mártogatós, és most is ezt készítettem. A nyár kedvence idén egyértelműen a saksuka volt, ezt bővítgettem néha ezzel-azzal, pénteken például julienne-re gyalult cukkinivel. Mert akkor éppen abból volt itthon sok, cukkiniből. Kb. két órán át főztem a hagymás-paprikás-paradicsomos-cukkinis ragut, mire kellőképpen sűrű lett, a cukkini gyakorlatilag teljesen szétfőtt, aminek örültem, mert valamilyen oknál fogva családunkból többen azt hiszik magukról, hogy ők aztán ezt a zöldséget nem szeretik. Pedig szegény a zsenge, semleges ízével nem egy nagy agresszor, bármihez szívesen hasonul. Nem is volt ám semmi kifogás a mártogatóssal szemben, úgy eltűnt a tányérokból, hogy csak na.
Most patisszonból van itthon sok.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Én is szeretem a szalonnasütések hangulatát!!! Ez a különleges történet a múltba ragadott gondolatban, mert a hetvenes évek elején a sportlágerben, ahol nyaraltam ifjoncként, ezt mi is kipróbáltuk. Ma már elszörnyedek rajta, de akkor nagyon kíváncsiak voltunk. Már hány éve lapul ez az élmény agyam egyik kis zugában…
Ez mekkora poén volt! Jót rötyögtem!
:)) Lehet ijesztő is,meg röhejes is… Belegondolok, hogy én is ettem a krétát, ittam a sós kávét, csak azért, hogy lázas legyek – hát, döbbenet, mit meg nem csinál egy gyerek. Ja, nekem az ilyen nagy hőstettem az volt, hogy amikor az osztállyal együtt voltunk az állatkertben, megengedtem, hogy az én nyakamba tegyék az óriáskígyót. Fúj.
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
Kedves Névtelen, köszönöm, de én ezt sem kommentálni nem kívánom, sem reklámozni. Az illető bloggert én soha nem bántottam, és nem is fogom. Ha neki ez jólesik, hát érezze magát jól.
Nagyon vidám bejegyzés. A rengeteg patiszon sorsáról is hallhatunk majd ugye?
Háát, ha kitalálom, mit kezdek velük… (a rántott patiszonon kívül)
a patiszonból mi sokszor csináltunk pörköltet. ugyanúgy, mint a gombapörkölt, jó szottyadtra főzve, fűszerezve… már az emléke is nyam. esetleg próbáld ki.amúgy nagyon jól bírják a gyerekek iskolatáskái a képek alapján. 🙂