Biztos vagyok abban, hogy nem csak bebeszélem magamnak azt a dolgot, miszerint a Balaton északi és déli partján lakók között mindig is folyt, vagy, nem is folyt, inkább jelen volt a levegőben egyfajta hierarchia-harc. Ennek leképeződése volt kicsiben középiskolai osztályunk, itt Keszthelyen, a Vendéglátó Szakközépiskolában, ahol időnként felhangzott a két partról érkezettek között a béna északiak – béna déliek felkiáltás, az egyéb helyekről származók szimpátia alapján szavaztak egyik vagy másik társaság mellett, vagy dedós hülyeségnek tartván az egész vitát, inkább kimaradtak belőle.
Kicsit nagyobb, bár ugyanilyen jellegű megmozdulás volt, amikor vagy tíz évvel ezelőtt Keszthely város néhai (fiatalon elhunyt) ifjú alpolgármestere javaslatára a város vezetése levédette a “Keszthely a Balaton fővárosa” elnevezést, mire Siófok szinte azonnal lépett, és ő meg levédette a “Siófok a Balaton nyári fővárosa” címet. Érdekes, Balatonfüred nem szokott beszállni a vetélkedésbe, inkább szép csendben fejlődött, és gyönyörű várossá nőtte ki magát.
Mivel magam is, kis kitérőkkel ugyan, de szinte mindig az északi parton, vagy annak közelében éltem, meggyőződésem volt, hogy a déli partban csak az a szép, hogy onnan az északit lehet látni. A gyönyörű Balaton-felvidéket, a Badacsonyt, a szigligeti várat, Tihanyt, és így tovább. A tó körüli bicikliúton is mindig az északi part felé indultunk – tudjátok, mi itt vagyunk a csücsökben, úgyhogy még választási lehetőségünk is van -, mert az a szép.
Nos, az utóbbi alkalmakkor azonban, amikor már a teljes család együtt kerekezett, a gyerekek miatt a déli partot választottuk, mert az viszonylag sík terep, nincs annyi emelkedő. És azt kell mondanom, hogy megdőlt bennem a lokálpatrióta gőg. A déli part is gyönyörű, rengeteg értékkel. Ráadásul, nem tudom, hogy lehet, hogy tele van szabadstrandokkal, míg az északi parton összesen talán kettő van. Konkrétan az egyik Keszthelyen, de ha el is jönnétek, úgysem találjátok meg, mert úgy el van dugva, hogy csak az élelmes német turisták tudják felderíteni.
Nos, tegnap is nekivágtunk csak a két kisebb gyerekkel, Zsófival(8) és Bencével(10,5); elhatároztuk, hogy elmegyünk Balatonmáriafürdőig, ott eszünk valamit, majd vissza. Ez így nem is kevés, legalább 30 kilométer, ha nem több, és el kell mondanom, a két gyerek remekül bírta, zokszó nélkül. Eredeti tervünk szerint a “hajós” kisboltig mentünk volna, Ahol Apa A Múltkor Dinnyét Vett, mert azt hallottuk, van a közelében egy kiváló fagyizó. Ám amikor odaértünk, már nem is fagyit akartunk enni, hanem ebédet, lángost, gulyást, palacsintát, valami echte balatonit.
– Keressünk lángosost! – kiáltottunk fel, mire egy arra járó helybeli csak úgy magától útba is igazított:
– Ahhoz vissza kell menni egy kicsit, itt jobbra, aztán jobb oldalon, majdnem szemben a cukrászdával, a Pistiné’. Ott jó a lángos.
Így is tettünk. Óriási flash volt.
’80-as években épült családi ház alsó szintje, a konyhában negyvenes férfi – bizonyára Pisti -, a pult mögött harmincvalahányas kedves hölgy – vélhetően Pistiné.
Palacsinta kapható már 100 forinttól, a lángos 250-től indul. Van babgulyás, méghozzá csülkös, hamburger, sült kolbász. Négyen 3000 forintból jóllaktunk, és még egy kis nosztalgiázásra is futotta az időnkből a hatalmas fák árnyékában.
Nekem a Balaton.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
