Nemrég mondta nekem egy anyuka, lelkiismeretfurdalása van, mert nem mindig érzi úgy, hogy egyformán szeretné a gyerekeit.
Ezt az egyformán szeretést nehéz egzakt módon tárgyalni. Mert hogyan mérjük le? Grammra, kilóra, méterre? Ha egyformának érezzük a gyerekeink iránti szeretetünket, honnan tudjuk, hogy az tényleg ugyanannyi?
Szerintem nem lehet egyformán szeretni, legalábbis, ami magát az érzést jelenti. Minden gyerek más, más kornak mások a szépségei, nehézségei. Lehet, hogy úgy érezzük, a kiskamasztól megőrülünk, miközben a hatéves épp tüneményes korszakát éli. Ettől még nem szeretjük a kiskamaszt? Dehogynem.
Aztán itt vannak a jellembeli különbségek. Az egyik gyerek bújós, szinte csüng az anyán és/vagy az apán, a másik meg rosszul van attól, ha ölelgetik. A szülőt meg esetenként vádolja magát, hogy a másikat nem szereti annyira, mint az egyiket.
Pedig de. Csak másképp. Más húrokat pengetnek meg a lelkünkben.
A szeretet nem az ölelgetés mennyiségétől, vagy az adott puszik számától függ. Nemcsak akkor szeretünk valakit, amikor hű, de nagyon érezzük. A szeretet valahol sokkal mélyebben gyökerezik, épp ezért nem szűnik meg attól, ha a gyerek nem úgy él és viselkedik, ahogy azt álmainkban elképzeltük.
Hát ilyesmiken tűnődtem ma, miközben ezt a 12 darab édes zsemlécskét összedobtam. Sütéssel együtt megvan fél óra alatt, akár reggelire, vagy uzsonnára adhatjuk – például a gyerekeinknek, akiket noha nem teljesen ugyanúgy, de egyértelműen nagyon szeretünk.
Hozzávalók 12 darabhoz:
25 dkg liszt
6 dkg vaj
10 dkg túró
5 dkg porcukor
1 tk sütőpor
3 dkg mazsola
1 tojás
7 cl tej
csipetnyi só
A sütőt előmelegítjük 200 fokosra.
Egy tálba öntjük a lisztet, összemorzsoljuk a vajjal. Hozzáadjuk a túrót, ezzel is morzsoljuk, hogy ne legyenek benne nagyobb darabok.
Egy kis tálkában felverjük a tojást, majd a tejet is belekeverjük. A túrós-lisztes keverékhez adjuk, de egy jó evőkanálnyit meghagyunk a zsemlék lekenéséhez.
Beletesszük az összes többi hozzávalót is, és összegyúrjuk. Ha nagyon ragad, még egy kevés lisztet adunk hozzá.
A tésztát lisztezett gyúrólapon kb. 1 centi vastagra nyújtjuk.
Egy kb. 6 cm átmérőjű pohárral vagy pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk.
Sütőpapírral borított tepsire tesszük a tésztákat, és lekenjük a félretett tejes tojással. Mehet a sütőbe.
15 perc alatt megsülnek. Jönnek is az önként jelentkező ellenőrök, hogy ők majd megnézik, tényleg megsült-e.
A “zsemléket” félbe vágjuk, megkenjük lekvárral, ha van, még tejszínhabot is tehetünk rá.
Persze, aztán megy a nagy panaszkodás, hogy miért csak ennyi jut… Aki ezt nem bírja hallgatni, egyből dupla adagot készítsen.
Ti hogy gondoljátok ezt az “egyformán szeretni”-dolgot?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Abszolút egyetértek veled! Én a magam ötösfogatáról tudok nyilatkozni. 19-től a 3 évesig. Fiúk-lányok vegyesen. Ahányan annyifélék, de mindegyik drága a szívemnek. És ez nem függ attól, hogy melyiknek hányszor mondom vagy rejtjelezve üzenem egy nap, hogy szeretem. Úgyis tudják, ahogy én is!
Teljesen jogos a téma felvetése. Bár nekem “csak” két gyermekem van, és még viszonylag picik, de már látom én is a különbségeket. A szeretet érzése nagyon sok mindentől függ még egy napon belül is változik. De szerencsére minden körülmények között mindenki tudja itthon, hogy szeretjük egymást és ez a legfontosabb! 🙂
Éppen ilyesmiken gondolkodom… Nekem csak 2 gyerekem van, az egyik éppen nyári gyakorlaton külföldön, a másik meg a pesti iskola után ott is keres munkát. Amúgy lent délen lakunk 🙂 És most úgy érzem, hogy eléggé eltávolodott tőlem. Eddig se voltam nagy bizalmasa, bár gondolom elmond minden rám tartozót, de olyan mélyebb beszélgetéseink nincsenek. Azon gondolkodom, hogy tudnám kimutatni, hogy nagyon szeretem, hogy ne vegye tolakodásnak, vagy ne gondolja, hogy korlátozni akarom. De aztán eszembe jutott, hogy én kb. ennyi idősen mentem férjhez, és bizony én se azon törtem magam, hogy minél többet anyukámmal legyek… Csilla (kicsit OFF lett, bocsi)
Egyke vagyok és a lányom is az,soha nem kellett osztoznom senkivel a szüleim szeretetén és nem kell megosztanom a gyerekem iránt érzett szeretetemet,de felvetődött bennem a kérdés,ha lenne még egy/kettő..mi lenne? Nem hiszem,hogy osztani kéne a szíved alól kiszakadt gyerekek között,netán aszerint,hogy épp jók vagy kevésbé jók voltak.Vagy ha egyiknek épp több igénye van az adott pillanatban ránk,nem jelenti azt,hogy a másikat kevésbé szeretjük…gondolom..sajnos,ezt már nem tapasztalhatom 🙁
Amig egy gyerekem volt ( 13 évig) azt mondogattam, hogy nem lehet egyformán szeretni két gyereket, nekem ne mondja senki, hogy igen, mert úgy sem hiszem. Aztán megszületett a kicsi, és rájöttem, hogy nem is kell. Mindegyiket másként kell szeretni, csak a mérték kell ugyanolyan legyen.Lehet, hogy a nagy úgy érzi néha, hogy a kicsit jobban szeretjük, pedig ez nem igaz, csak máshogy. Én igy gondolom.
Azért sajnálom,hogy nem lehet több gyerekem (csak 3)mert olyan sokfélék, és olyan másként szeretnek, és szeretjük Őket, és mennyi mennyiféle lehetőség lehetne még… Persze mérgelődni is sokféleképpen lehet velük. De bocs Móni most vagyunk túl a “rozmaringrudas lepényen”. Szuper volt (sajnos pillanatok alatt múlt idő…). Ambrus azt mondta ennek nálunk “csavarék” legyen a neve. Jól néz ki a zsemle is!Ja, és a szeretet minél többfelé osztjuk annál több lesz. Hát nem?
Szerintem van olyan, amikor a szülő az egyik gyerekét legalábbis látszólag jobban szereti. Mint az én anyám az öcsémet, mert én jobban hasonlítok apámra, öcsém pedig rá. Én igenis úgy érzem, hogy “engem nem szeretnek” csak kötelességből. :o) Persze tekintetbe véve, hogy engem is leginkább csak idegesít az anyám, aztán meg sajnálom, mert lelkiismeretfurdalásom van emiatt, talán nem is olyan nagy baj, hogy hozzánk ritkán jön, öcséméknél meg hetente többször is megfordul. Bár az megint felidegesít, amikor az ottani unokák az “igaziak”, az enyémek meg csak vannak.A saját gyerekeimmel ezért igyekszem nem különbséget tenni, és bár a nagy (nevelt) fiaimmal egy kicsit távolságtartóbb vagyok (fura lenne, felnőtt fiúkat megcsikizni pl.), de mindegyikükre egyformán odafigyelek, és meghallgatom őket, és pártjukat fogom, ha kell. De ettől még nem ugyanazt kapják ajándékba, hanem mindegyik azt, aminek a legjobban örülne, és nem is feltétlen egyforma összegért. Ennél jobban nem tudom leírni, hogy valóban: minden családban úgy kéne lennie, mint az előttem szólóknak. Csak sajnos – tapasztalatom szerint – nem így van.
Három gyereknél tartunk, régóta hasonlóan érzek mint ahogy leírtad. Nem ismétlem el más szavakkal, szinte minden gondolatom megfogalmaztad. Csak abban reménykedem ezt ők is tudják, érzik.
Kedves Maimoni!Nincs fb-om, ezért csak olvasni tudom ott a bejegyzéseidet, hozzászólni nem, ezért ide írok a WC-papír guriga ügyben. Nálunk is mindig ugyanez a nóta megy itthon, hogy anya mindig szapulja az egész családot, hogy “ha én nem teszem arrébb, akkor aztán várhatom, hogy valakinek eszébe jusson.” “Csak engem zavar, nektek nem szúrja ki a szemeteket?” “Ha én nem csinálok meg valamit, akkor aztán ebben a családban senki nem csinálja meg” és így tovább végtelenségig.De én (még) a gyerek oldalról nézem, és ilyenkor mindig arra gondolok, hogy azt bezzeg nem veszi észre, ha elrakjuk, mert akkor nem válik feltűnővé mondjuk a wc-papír guriga, csak akkor vár ő arra, hogy valaki elrakja, amikor mi is várunk, hogy na, most nem rakom el, most dolgozzon valaki más is végre ebben a családban:). Illetve azzal az energiával, amivel várja az elrakást, már igazán el is rakhatná, neki is jobb lenne, mert nem lenne tovább ott, nekünk is, mert nem nyüstölne minket feleslegesen:) Ezt gondoltam eddig. És mostanában elkezdtem rohamosan szolidarítást érezni vele:) Eddig falra másztam az ilyen “anya-lemezektől” és mostmár kezdem úgy érezni, hogy na, én a gyerekemet kipenderítem az ablakon, ha otthagyja a lefogyott wc-papír gurigát, ha beszól, hogy miért csak egyfajta felvágott van itthon, ha a frissen feltakarított előszobába végigtrappol sáros cipőben (amire eddig fennen hangoztattam, hogy az előszoba arra való, hogy használjuk, nem pedig enni fogunk a padlóról, úgyhogy az a kis kosz, nem árt senkinek:)). Úgyhogy szerintem fel kell nőni ahhoz, hogy láthassuk az anyák által látott oldalt. Addig meg gyűlhetnek a wc-papír gurigák, max arrébb rúgják őket, ha már nem nyílik ki tőle az ajtó:)
Érdekes ez a téma, mert én is töprengtem ilyesmin. Nekünk még nincs gyerekünk (remélhetőleg ez a közeljövőben megváltozik), de ikrekre vigyázok hivatásszerűen, és magamon vettem észre, hogy egyre jobban kötődöm a kislányhoz, csak apró dolgokban jobban figyelek rá, óvom, és pont azért, mert -valamilyen furcsa oknál fogva- úgy érzem, a kisfiút jobban kedvelik a szülei. Hozzáteszem, hogy a leányzó a hangosabb, dominánsabb, éppen ezért a sírósabb baba, a fiú meg a kedves, bájos gyermek szerepében tündököl. Egyelőre… Még picik, és változhat a dolog. De szerintetek ez normális érzés egy “pótszülő” részéről?
Különbözőképpen szereted őket, mert nekik is különböző a “szeretetnyelvük”. Egyszer kikocsnál olvastam erről (most nincs erőm kikotorni a linket), és ez teljesen megerősített engem abban, hogy jól van az, ha az egyikkel inkább csak beszélgetek (de azt rengeteget), míg a másikat inkább ölelgetem, a harmadikkal CSAK vele vagyok egy darabig, CSAK rá figyelek, a negyediknek meg elég, hogy ha fogom a kezét, vagy az ölembe ülhet, miközben nézi a Hamupipőkét… Igyekszem mindegyiknek a szeretetnyelvét beszélni, így érni el a szívéig, és ott ismételgetni, hogy szeretem…Feltételezem, ha lenne ötödik, hatodik, stb…, ez ugyanígy működne.És olyan jó sokat, sokféleképpen szeretni!!!Puszi,Szilvi
Érdekes a téma nagyon /és izgis ez a “zsemle”/.Mi hárman vagyunk és meg nem tudnám mondani, hogy anyuék kivel kivételeztek. Mindhármunkkal máshogy, ami nagyon összecseng az elméleteddel. Én a magam részéről a hármasfogatomat igyekszem egyenlően kezelni. Ők még kicsik /a legnagyobb megy most iskolába/, tehát ezt véresen komolyan is veszik, hogy senkinek nem jár több semmiből. /Gondolom ez amolyan ovis dolog :-)/De arra igenis láttam már példát a saját családunkban, hogy van, hogy egy anya valamelyik gyerekével kivételezik, sőt verbálisan is kifejezésre juttatja azt, hogy X miért különb mint Y a testvére. És ezzel nagyon mély sebeket lehet okozni, sőt kisebbrendűségi tudatot az illetőnek…
Köszönet a receptért, ma ebédre ezt ette a család. Nagyon ízlett nekik. Újra meg kellett állapítanom viszont, hogy vacak a sütőm, mert 40 perc kellett, míg megsültek.
Hát igen, valóban van olyan, hogy egy szülő jobban szereti az egyik gyereket a másiknál, de az általában nem rágódik ezen – mert ő igazolja magának, hogy miért alakult ez így. De attól még nem normális a dolog, persze… Igazából itt most ugye arról írtam, amikor a szülőnek van lelkiismeretfurdalása, de általában ok nélkül.
Rita, ez aranyos, köszönöm!
Anyukám mindig azt mondta, hogy mindhármunkat ugyanúgy szeret. Pedig ez nem igaz, csak ő így akarta tudatni velünk, hogy mindannyiunkat szeret. És ezt csak most anyaként tudom, mert én is szeretem őket, de képtelenség ugyanúgy. Egyébként elkészítettem a zsemléket én is. És el kell, hogy mondjam, hogy nem volt itthon túró. Ezért tejbekölest használtam. 🙂 Ha egy kaja egyszer sikert arat…
Je, ez egy scone 🙂
Jó tudni:)