Nevet a gyereknek I.
A szülővé válás folyamatában az egyik legszebb feladat, amikor nevet választunk a gyereknek.Van, amikor ez könnyen megy, sőt, már azelőtt eldöntöttük, mi lesz a neve, mielőtt megfogant volna, van, amikor meg az ember a szülőszobán is azon morfondírozik, jó-e a választás, vagy mi van, ha mégis fiú lesz, elnézte az orvos, a fiúnevet meg most tényleg csak hasraütésre mondtuk…
Általános iskolás koromban szívesen foglalkoztattam magam azzal egy-egy órán, hogy összeírtam a tíz kedvenc fiú- és lánynevemet, de azt hiszem, egyik gyerekem egyik neve sem az akkori listáról került ki. Mert hogy mindegyik gyereknek két neve van. Apám egy időben viccesen zsörtölődött is amiatt, hogy “hogy lehetett ennek a négy gyereknek ennyi nevet adni, meg sem lehet jegyezni…”
Emlékszem, amikor gyerek voltam, egy időben azzal a kérdéssel ostromoltam anyukámat, hogy miért kellett engem Mónikának elnevezni, annyi, de annyi sokkal jobb név van, például lehettem volna Sarolta, de Móni??? Hogy fognak majd hívni a gyerekek, ha felnőtt leszek? Móni néni? Az, hogy divatos név volt a hetvenes években, nem kérdés; a középiskolában öten voltunk Mónik az osztályban (ez csak a kezdeti időkben okozott némi zavart, hamarosan kialakult, kinek mi a beceneve, onnantól nem jelentett problémát). A fogorvosom Móni, az asszisztense Móni.
És igen, Móni néni lettem; a barátaink gyerekeinek viccből szoktam mondani, hogy Mónika nénike vagyok. A Mónika megszólítást amúgy nem szeretem, sajnos eléggé lejáratta egy kvázi celeb névrokon, közös nevünkre keresztelt műsorával. Talán néhány év múlva a feledés homályába merül, lévén, hogy értéket nem hozott létre, maradandót nem alkotott.
Amikor a férjemmel összeházasodtunk, pontosabban már előtte megegyeztünk abban, hogy négy gyereket szeretnénk (bár minden így valósulna meg…); egyetlen nevet zsíroztunk le előre, a Bálintot. Fontos volt számunkra a név jelentése, nem mindegy, mit mondanak az emberre egész életén keresztül. Az első terhességemnél száz százalékig biztos voltam abban, hogy a gyerek fiú lesz; még a kilencedik hónapban is, ha megkérdezték mi lesz a neve, rávágtam, hogy Bálint. És ha lány lesz? – kérdezték. – Akkor is – mondtam erre.
Nehezen találtunk olyan lánynevet, ami mindkettőnknek tetszett, akkor viszont rögtön kettőt: Laura Nóra. Így szerettem volna, ebben a sorrendben. De amikor a férjem ment az anyakönyvvezetőhöz, ő azt mondta, ha a Nórát szeretnénk használni, azt kell előre venni. Hát így lett Nóra Lauraként anyakönyvezve. Mondtam a férjemnek utána, hát mi köze az anyakönyvvezetőnek ahhoz, hogy mi melyik nevén szólítjuk a gyereket, bedőltél egy ilyen olcsó trükknek, ejnye…
De jó volt így is, Nóra Laura. Nóra azt jelenti, Isten az én világosságom, a Laura pedig babérkoszorút.
Találóak.
De hogy milyen nevet adjak kedvenc vacsorasalátámnak – fogalmam sincs. Pedig gyakran ezt eszem, főleg, amikor újra és újra eltökélem, hogy mától fogyózom.
Kerül bele jégsaláta, paradicsom, paprika, kígyóuborka, feta sajt, egy doboz konzerv tonhal, öntet mustárból, kevés olíva(vagy tökmag)olajból, balzsamecetből, zöldfűszerekkel: bazsalikommal, oregánóval, rozmaringgal, kakukkfűvel. Adok hozzá kevés sót, borsot is, kis vízzel hígítom, és a salátára öntöm. Ha nagyon extrázni akarom, megszórom szárazon pirított magokkal.
Kedvenc neveitek? Névadás-sztorik? Van kedvetek mesélni?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)