Kedvenc kérdéseim
Olyan környezetben, ahol nagy kunszt a négy gyerek – mert van olyan, ahol nem az, ahol a szülők úgy merengenek el: “ó, amikor még csak négy gyerekünk volt…” -, szóval, ahol a négy gyerek extra teljesítménynek számít, időnként érdekes kérdésekkel lepnek meg.
Az egyik kedvencem a következő: az illető meghökken a gyerekek számán, majd a következő buggyan ki belőle: “és hogy bírod?”
Hát kérem szépen, mihez képest.
De azért ilyenkor általában vissza szoktam kérdezni, hogy “miért, van választásom?” Nem azért mondom ezt, mintha bármiféle problémát jelentene számomra a gyerekek átlagosnál magasabb száma, sőt, így terveztük, így is lett, és nagyon örülök. Inkább azért szoktam ezt mondani, hogy ráébresszem az illetőt a kérdés banalitására.
Az ember bírja, mert bírni kell. Egyik gyerek sem garanciális, vagy adható át valamiféle “szerelőnek”, ha úgy látjuk, valami nem oké. Nyilván, vannak időszakok, amikor könnyebb, és időnként elcsípek pillanatokat, amikor minden tökéletesnek tűnik. Aztán van úgy, hogy csak sodródom az eseményekkel, vagy a fáradtság olyan fokára érek, amikor már csak a humor és az irónia lendít tovább, amikor ülök, bámulok magam elé, és azt számolom, hogy öt perc alatt hányszor rángatózik a szemem mellett az a kis izom.
De soha, egyetlen egyszer sem gondoltam, pláne mondtam ki a számmal olyat, hogy “minek kellett nekem ennyi gyerek…?”
Meggyőződésem, hogy ugyanúgy, ahogy a magzatot befolyásolják az anya körülötte forgó gondolatai, érzelmei, a gyerekek is “leveszik” a szülők gondolatait, érzéseit, és az otthon atmoszféráját meghatározza, hogy az anya, az apa hogyan áll a gyerekeihez (nemcsak ez, persze, de ez egy fontos terület). Hogy jó legyen a légkör, néha megy magától, néha dolgozni kell rajta. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy még ha meg is fordul a fejében a fenti gondolat, ne mondja ki, főleg ne a gyerek(ek)nek, mert azzal nagyon komoly sérüléseket, károkat tud okozni. Hogy egy újabb bibliai idézettel jöjjek, Péter apostol a következőt mondta:
“Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot.” – vagyis a nyelvünk determinálja a sorsunkat. Ez az, amit mindig szem előtt kell tartani, amikor elborítanak a negatív gondolatok.
Velem is előfordul, ó igen. De igyekszem csendben maradni. Ha valamivel mégis kiugrasztják belőlem az elfojtott oroszlánt, kiabálok. Aztán, ha ráébredek, hogy már túl sokat kiabáltam, bocsánatot kérek.
Amikor ilyen zűrös napok vannak, kimondottan örülök a villámgyors recepteknek, mert általában ilyenkor az egyéb teendők is összesűrűsödnek. Mindenkinek ízlett az alábbi zöldséges-sonkás tészta. Különlegessége, hogy az eredeti receptből ki kellett hagynom a tejszínt, mert az utóbbi időben a férjem gyomra érzékenyen reagál a tejtermékekre, különösen a tejre, tejszínre, tejfölre.
Hozzávalók 4-6 személyre:
fél fej hagyma
1 cukkini
2 szál sárgarépa
30 dkg sonka (a felvágott-pultból, valami jóféle)
2 ek szójaszósz
2 ek étkezési keményítő
2 ek olívaolaj
1 gerezd fokhagyma
50 dkg fussili
Wokban készítettem a ragut, mert abban kényelmesen elfér minden. De először is feltettem a tésztának egy vízzel teli nagy lábast a tűzhelyre, két teáskanál sót dobtam bele.
Ezt követően vettem elő a wokot. Apróra vágtam a fél fej hagymát. Megpucoltam a répákat, és félkarikákra vágtam, a cukkinit ugyanakkora darabokra szeleteltem, csak kicsit vastagabbra, mint a répát. A sonkát felkockáztam. Az olívaolajon párolni kezdtem hagymát, majd rádobtam a kétféle zöldséget, és amikor nagyjából puhára párolódott (nem kell nagyon puhára, hadd legyen harapható), hozzáadtam a sonkát is. Mivel nem nyers volt, elég volt átforrósítani. Felöntöttem annyi vízzel, amennyi ellepte, és belenyomtam a fokhagymát.
Amikor forrt, a szójaszószt összekevertem az étkezési keményítővel, és az eddigiekhez öntöttem; addig hígítottam, amíg a lé már nem volt főzelék sűrűségű, de arra is figyeltem, hogy túl “vékony” se legyen a szaft. Azt akartam elérni, hogy szépen vonja be a tésztát.
Sóztam, borsoztam.
Közben épp kifőtt a fussili, ami külön jó ehhez az ételhez, mert a “kanyarokba” klasszul beleül a szósz. A tésztát leszűrtem, és beleforgattam a cukkinis raguba.
Lehetett is tálalni. A tányérokon megszórtam reszelt sajttal.
Na, de elmondom a másik kedvenc kérdésemet. Tehát, kiderül, hogy négy gyerekem van.
– Ööö…és egy apától?
Nos, erre csak röviden tudok válaszolni: bármennyire is furcsa, igen.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)