Szeretnék elmesélni valamit, aminek ugyan semmi köze a gasztronómiához, de nagy hatással volt rám.
Zsófi, a legkisebbünk tagja az iskolai “Daloskedvűek klubjának”, amelynek keretében mindenféle dalokat énekelnek, és ezeket időnként közönség előtt is előadják ilyen-olyan alkalomból. Most például szerdán egy kiállítás megnyitójára kellett menni 6-ra, ott lépett fel a csapat.
A keszthelyi színház emeleti különtermében volt a rendezvény, ott szembesültem azzal, milyen kiállításon vagyok: gyerekarcok néztek vissza rám a falakról, úgy húsz.Az alkotó Baricz Kati, a fotósorozat címe gÉN.
Döbbenetes fotók.
Nem olyan “a mosoly albuma” című képek ezek; személyiségek néznek vissza a látogatóra, vidáman, komolyan, sírósan, elgondolkodóan – de semmiképpen sem beállítva, művien.
És ha még ez nem lett volna elég, Schäffer Erzsébet, a Nők Lapjából (is) ismert újságíró mondott valami olyan beszédet – vagy, nem is jó kifejezés ez, hogy beszédet mondott; elmélkedett kissé a gyerekekről, a gyereknevelésről, felnőtté válásról, elengedésről, de úgy, hogy az szívből szívbe hatott.
Említette például a “Vendég a háznál” című, gyerekekkel kapcsolatos rádióműsorról, hogy soha nem értette, miért az a címe, ami. Hogy az milyen hülyeség, a gyerek nem vendég a háznál. Aztán elteltek az évek, felnevelte négy gyerekét, ma már van hét unokája is, és bizony be kellett látnia, hogy a műsor címe nagyon is találó. A gyerek vendég a háznál. Megérkezik hozzánk, elszállásoljuk, szeretgetjük, felneveljük, majd útjára bocsátjuk. És ha valaki csak ennyit tesz egész életében, már megtette a legnagyobb dolgot, amit ember véghez vihet.
(Az a döbbenet, hogy amikor hazaértem a megnyitóról, és végigfutottam kedvenc blogjaimat, Szilvinél éppen ugyanezeket a gondolatokat találtam.)
 |
| Kép innen. |
Baricz Kati is nagyon érdekes gondolatokat osztott meg a hallgatósággal. Elmondta, neki nincs saját gyereke; így alakult az élete; ez által lett belőle az, aki, szabadon alkothatott egész életében. Viszont, ennek a szabadságnak nagy ára volt – a másik oldalon hiány keletkezett. A hiány – mondta – nagy tettekre sarkallja az embert. Amikor valakinek mindene megvan, általában elkényelmesedik; ám ha valami fontos hiányzik, az kreatívvá teszi. Most, hogy ő maga nagymamakorba ért, időnként kap “kölcsön-unokákat”, akikkel remekül megtalálja a hangot. Így születhetett meg a fotósorozat, amelyben őszinte, nyílt tekintetű gyerekeket láthatunk.
Mindkét beszéd nagyon megható, és nagyon őszinte volt. Sokat gondolkodom azóta is, hogy mit tudnék jobban, másképp csinálni ahhoz, hogy a mi kis vendégeink majd felnőtt korukban szívesen megszálljanak nálunk időnként.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
De jó lehetett neked, Móni! Nagyon jó, hogy le is írtad, mert másképp biztos nem gondolkodtam volna el én sem ilyeneken. Köszönöm!
Nekem sokszor eszembe jut a gyerekeimet nézve Kahlil Gibran: A próféta ezen részlete?”És egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszéljnekünk a Gyermekekről.És ő így szólt:Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.Általatok érkeznek, de nem belőletek.És bár véletek vannak, nem birtokaitok.Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.Mert nekik saját gondolataik vannak.Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattokel, még álmaitokban sem.Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyannátenni, mint ti vagytok.Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteketminden erejével, hogy nyiai sebesen és messzire szálljanak.Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.”
Erről én miért nem tudtam?? sehol sem olvastam róla brühühühü … most nagyon szomorú vagyok!!!
Nagyon szép és elgondolkodtató gondolatok ezek…… Én is szerettem volna ott lenni, hogy láthassam , hallhassam a leírtakat, de így is nagyon jó! Köszönöm!!
Nagyon szépet írtál. Köszönöm!