Miközben vasárnap azon morfondíroztam, milyen remek gondolatokat osztok meg itt a blogon a feltámadással, pontosabban a feltámadás erejével kapcsolatban, esetleg beleszúrva azt is, hogy ez az erő hogyan változtatta meg az én életemet – nos, e magasztos gondolatok közepette kamaszodó Bálint fiammal eddigi legnagyobb csatánkat vívtuk meg.
Őszinte műfaj a blogolás, ugyanakkor nagyobb gyermekeim időnként az ombudsmannal fenyegetőznek, amennyiben magánéletük védelméhez való joguk a kelleténél többször sérül – próbálok tehát a tűréshatárukon belül táncolva mesélni jelen helyzetünkről.
Két kis(közepes?)kamaszunk van ez idő szerint, persze másképp kamaszodnak, hiszen az egyik lány, a másik fiú, bár biztos vagyok abban, ha egyneműek lennének, akkor is másképp kamaszodnának, mert az élet általában nem olyan, hogy két feladatot ugyanolyan megoldással letudhatnánk.
Mindkettőjükkel kapcsolatban az a kérdés fogalmazódott meg bennem, vajon hogyan lehet túlélni a kamaszkort úgy, hogy a szülő ne váljon ellenséggé? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt ebben a húzd-meg-ereszd-meg játékban, amelyben bizonyos dolgokat hagyni kell, na de mindent meg mégsem lehet…?
A húsvéti ajándék körül bontakozott ki a probléma. Bevételünk ebben a hónapban teljesen váratlanul a felére esett vissza, ami rányomta a bélyegét a húsvéti ajándékozásra is; előtte azt gondoltam, Bálintnak talán sikerülne szerezni végre egy jó biciklit, még ha használtat is, Zsófi megkaphatná a régóta vágyott lovas playmobil játékot, Noncsi pénznek örülne, hadd vegyen magának egy-két holmit, Bencének meg vennék valami jó kis szabadtéri játékot.
A tervek szépek voltak, de a forráscsökkenés miatt kénytelen voltam leszűkíteni az ajándékokra fordítható összeget 3000 Ft/fő-re, és ennek megfelelően vásárolni; Nóra lányomnak sikerült ebből kihozni egy jópofa blúzt, Zsófinak egy kis playmobilos lovas játékot, Bence egy asztali kosárlabdajátékot, Bálint egy minicsocsót kapott – gondoltuk, azt viheti a suliba is, szünetekben jópofa program egy-egy kis bajnokság lebonyolítása.
Mindenki szépen megköszönte az ajándékot, úgy tűnt, megértették, hogy most ismét kicsit szűkös a büdzsé, de aztán kisvártatva Bence somfordált oda hozzám, és azt mondta, a Bálint neki durrogott a szobában, hogy ő most ezzel mihez kezdjen, ennyi pénzből vehettünk volna inkább egy kétgigás memóriakártyát a telefonjába, vagy mittudjaő, de ez…
Annak ellenére, hogy nem pártolom az árulkodást, és ez, akárhogy is szépítem, az volt, olyan mélyen elszomorodtam, ahogy még egyik gyerek miatt sem, soha. Persze, Bálint rájött, hogy bizonyára a reakciója eljutott a fülembe, és jött mentegetőzve, hogy azt ő nem úgy értette, nem is azt mondta, de nem is úgy gondolta, ő nagyon örül, és ne haragudjak. De én ekkorra úgy elkeseredtem, hogy a sírással küszködve csak annyit mondtam: nem tudom, mit higgyek el, és ne magyarázkodjon, nem érdekel. Igazából azon igyekeztem, nehogy olyat mondjak neki, amivel esetleg maradandó károsodást okozok, mert az utóbbi hónapok kiskamaszos viselkedésével, az arcoskodó, mindentudó, kisebbeket lealázó attitűdjeivel megtelt a hócipőm. És ez a hálátlan, elégedetlen, lázongó szöveg volt az utolsó csepp.
Hiába sütöttem gyönyörű húsvéti kalácsot, hirtelen egyáltalán nem volt fontos, vagy érdekes. Járt az agyam, mit mondjak Bálintnak, de ekkor a férjem, aki épp a végkifejletre jött fel az udvarról, megoldotta a kérdést. Beküldte Bálintot a szobájába, én elmondtam neki mi volt, ő pedig bement Bálint után. Nem sokáig volt benn nála, ám amikor Bálint előbukkant fél óra múlva, kisírt szemekkel, egészen más sugárzott róla, mint előbb. Eltűnt a nagyarcú, az okoskodó kiskamasz, és újra ő volt az, Bálint, akit ismerünk és szeretünk. Egész délután Bencével játszottak azzal a két játékkal, és este nem győzött hálálkodni, milyen jó mindkettő, és ugye, nem haragszom…?
Nem, nem haragszom, persze. De jó lenne, ha legközelebb nem ilyen áron lehetne előcsalogatni az igazi Bálintot.
Hogy mi történt a szobában? Nem, nem volt verés; néhány súlyos mondat volt, a lényege ez:
– Azt hiszed, kevesed van? Tudod hányan vannak, akiknek ennyiük sincs, mint neked? Ha hálátlan és elégedetlen ember leszel, Isten úgy intézi majd a dolgokat, hogy mindent elveszítesz, amid van. Gondold át, mit szeretnél.
Hát ez volt most a húsvéti üzenet.
A kalács egyébként nagyon finom és szép lett, bár kissé szétterült.
De ezek után ez az apró hiba senkit sem érdekelt.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Hú, ez most igazán nagyot ütött nekem is. Jó, hogy leírtad! Igazán bölcs a férjed.Azért remélem, az eredeti poszt sem szorul beléd teljesen! 🙂
Hát, az idei húsvétról már lecsúsztam vele… de majd valamikor beiktatom!:))
Én nem tudom, de nálunk nincs ilyenkor ajándékozás. Úgy emlékszem, hogy régen se volt ez divat.A férjednek meg teljesen igaza van.De a kamasz se reménytelen eset,szóval nincs ott nagy baj. Fel a fejjel! Ezt olyan valakiként mondom, akinek egy fia már túlélte a kamaszkort, egy pedig, aki egyébként Bálint nevű, éppen benne van.
Nálunk sem volt soha nagy ajándékozás húsvétkor, csak pont az elmúlt év második félévének (amely nagyon gyatra volt) ellensúlyozására gondoltam, hogy most legyen ajándék. Éppen azt akartam volna díjazni, hogy a nélkülözések hónapjaiban az összes gyerek nagyon megértően és okosan viselkedett; de sajnos, most újra egy kissé nehezebb időszak állt be. Reméljük, nem lesz tartós.
A feltámadás erejével kapcsolatos posztoddal kérlek ne várj a következő húsvétig, mert már most nagyon izgatottá tettél!Nagyon jó fej a férjed, adjon Isten bölcsességet nektek továbbra is a gyerekneveléshez!
Móni: küldd ide a férjed. Hátha az ő hangsúlya hiányzik nálunk Elsőszülött gondolatainak, cselekedeteinek átértékelésére. Mert az elhangzott beszéd lényegét már mi is mondtuk neki. Süket füleket döngettünk vele. Szóval olyan nagy kesergésre nincsen ám okod. Mint ahogy Macus is írta, a kamaszod nem egy reménytelen eset.
huh, ez kemény sztori volt. Sajnalom, hogy a kalácsot már senki sem értékelte, de talán jó, hogy egy kicsit tisztáztátok a helyzetet.Ajándékot olyan nehéz venni, és (saját tapasztalat) én is rettenetesen frusztráltá váltam/válok, ha valami nem annyira jót kapok, ha ugyanennyi (keves) penzbol lehetett volna valami tenyleg jo, es sajnaltam nagyon a szuleimet, hogy a mindig is kevés pénzbol valami nem tul jot vettek, aminek nem tudtam tiszta szivbol orulni. Es ez annyira zavaro, emészto, lehet, hogy ezt vezette le Bálint a puffogassal.hu, de bonyolult.
Tavaly tavasszal a helyi gyülekezetünk étel és ruha osztást rendezett ( a gyülekezet a falunktól nem messze egy kisvárosban van van). Férjem volt ott. Nagyon szíven ütötte az egész. Mérhetetlenül lecsúszott, reménytelen állapotban létező és küzdő emberek jöttek ételért és ruhákért.Tervezem, hogy kb. 10 évesen a nagyobb fiam már részt fog venni ezeken a jótékony akciókon. Azt gondolom, hogy ez majd minden szónál többet fog érni. Ő most 7 éves és sajnos már nála is elő szokott jönni a “nagy arc”…Olvastam a Metro újságban a Leptokonyhás cikkeket. Köztük a “Miért éppen bárány?”-t. Nagyon odatetted!!!! 😀
Az ajándékozás téma nálunk is mindig nehéz. 5 gyerek, sok mindent kipróbáltunk már, hogy mindenkinek jó legyen az ünnep: volt, hogy mindenki ugyanazt kapott (nagyon kicsi korkülönbség van köztük) – nem jött be. Volt, hogy egy nagy közös játékot kaptak – ez már jobban bejött. Mi is sokat beszélünk a pénzről, mint olyanról, ami most éppen nincs. Nagyon megértően viselkednek ilyenkor. Nekem is rossz érzés nemet mondani valamire, mert tudom, hogy gyerekkoromban soha nem hallottam, hogy nincs pénzünk, pedig nem voltunk gazdagok, de a szüleim nem előttünk osztották meg egymással ezeket a gondolatokat. Azok a régi szép idők! Nagyon elszomorít, amikor arra gondolok, hogy a mai gyerekeknek nem mindig felhőtlen a gyerekkor. D eazzak örülök, hogy az én gyerekeim megértik, ha nincs és másokon is próbálnak segíteni, kinek nincs.
Csiperke, ezt a fohászt rebegem el szinte minden nap én is…:)4gyerek, együttérzésem…
NHné, nem a kalácsot nem értékelték, hanem azt az apró hibáját, hogy szétterült:))) Amúgy, én is emlékszem ilyesmikre a saját kamaszkoromból, és azt is tudom, a szüleimnek jól feladtam a leckét, szegények, szerintem sokszor csak kapaszkodtak – ezzel együtt nem tudom tolerálni ezt a viselkedést. Mindjárt itt a kérdés, ki mit tart értékesnek; a fiam a kétgigás memóriakártyát, de én azt akkor sem vennék neki, ha pillanatnyilag felvetne a pénz, mert nem akarom, hogy több filmet tároljon a mobilján. Pontosan azt szeretnénk elérni, hogy a virtuális világ mellett minél több alternatívát nyújtson ez a valódi, ahol hús-vér emberek mozognak, és hogy a kapcsolatokat is legalább ápolják face-to-face, mint a facebookon. Erre az ilyen többszemélyes játékok szuperek, és lám, ha el tud vonatkoztatni attól, amit ő elképzelt magának, még örülni is tud neki. Tényleg nagyon nehéz kérdés, de nem szabad hagyni elfajulni ezt a fajta érzelmet a gyerekben, szerintem. Nekem anno Szabó Magda egy könyve (nem jut eszembe a címe) adott iyesmi “pofont”, amikor a történetben magamra ismertem a hasonlóképpen követelőző lány személyében.
Jehudit, az biztosan hasznos.
igen, masodszori olvasasra mar nekem is leesett, mi volt a kalaccsal :)es mostmar ertem, miert kapta a csocsot, es hogy ez nevelesi elv volt (legyen tobbet a barataival), nem felresikerult ajandek.De ha ezt ilyen tudatosan valasztottatok neki, akkor ne vedd a szivedre, mondd el, hogy miert kapta ezt, es nem mast, es pont. 🙂
Azt hiszem a Szabó Magda regény címe : Születésnap. Főhőse Illés Bori, egy pesti házmester család lánya. Ő divatos ruhát kért ajándékba, ami nem egy 14 évesnek való. Praktikus téli kabátot kapott májusban. Akkor még volt diák munka. Egy kertészetben dolgozott, barátnője kizsarolta a keresetét. Végén minden happy anddel végződik. Bori megkapja a vágyott ruhát és szerelem is rátalál. Mi Húsvétra csak csokoládé ajándékokat kaptunk. Nekem, mint szülőnek a kamasz korral nem volt bajom. 18 év feletti ifjú kor okoz gondot.
Igen, az volt, a Születésnap:) Köszi.
Talán érdemes megosztani veletek, s esetleg a gyerekekkel is:Három gyerekes anyuka 6, 7, 8 éves gyerekekkel – néhány nappal az ünnep előtt kérdeztem lesz – e ennivaló az asztalon húsvétkor.Nem tudja mit fognak enni, egy fillére sincs már (volt férj már új családban, s inkább viszi, mint hozza a pénzt).Titkon sejtettem, hogy a szomszéd városban aktívan segítő csoport vezetője nem felejti el őket, így is történt.Csütörtökön reggel szólt a telefon, hogy csomagot hoztak a családnak.Munkába menet éppen összetalálkoztam az anyukával, s hívtam magammal, hogy vegye át a csomagot. Nagy öröm volt, lesz mit ennünk 3 napig mondta- kakaós tészta, löncsből pörkölt rizzsel és még egy harmadik ételt nevezett meg. Némi kis pótlást adtam hozzá, hogy legyen kenyér is, közben elgondolkodtam azokon az ünnepeken, ahol a gyermekek bokáig taposnak az ajándékokban, s azt sem tudják miről szól az ünnep.Vajon mikor ébred fel a felebaráti szeretet azokban, akiknek van mit tenniük az ünnepi asztalra?!A gyerekeknek semmit nem hozott a “nyúl”, ma a kisfiúnak csokitojást, s a kislánynak hajgumikat adtam. Láttátok volna a boldogságukat…
Szia,én most 23 éves vagyok, és van egy ilyesmi emlékem karácsonyról. nem mondtam, úgy emlékszem, de biztos látták rajtam, hogy nem örülök a karácsonyi ajándéknak – norvég mintás kötött pulcsi volt, tök ciki – gondoltam. és 5-6 éve, amikor néhány havonta kitör belőlem a feszültséglevezető sírás, nincs olyan, hogy ne jutna eszembe a pulcsi. mostanában nézegetem, télre megvarrom kesztyűnek :)Na, kerülget a sírás, nem tudom jó kifejezni magam, de remélem, valamennyire érthető, hogy mit akartam ezzel mondani 🙂
Maimoni, férjed nagyon bölcs ember és, hogy jó irányba nevelitek a gyerekeket onnan is látszik, hogy nagyfiad őszintén átérezte, mennyire megbántott.Sajnos nagyon sok negatív külső hatás éri (nemcsak) a kamaszokat és az összes kamaszkori tünettel együtt sokszor nehéz megérteni/elfogadni/felfogni, hogy nem feltétlenül a csilivili-‘mindenkinek az van, csak nekem nincs’ a valóban követendő.Mi idén a sógornőm és egyik megöntözött szomszédnénit hessegettük, hogy nem, ne adjon pénzt a nem egészen ötévesnek a locsolkodásért, nem a pénzről szól, a hímestojás pont elég.
Szép volt. 🙂
Komolyan összeugrott a gyomrom… én annyira félek a kamaszkortól, hogy nem tudok elég bölcs lenni, hogy nem tudok a helyzettel mit kezdeni, hogy annyira résen kell lenni, hogy segítsük tartani a jó irányt… jajjjj… és ha arra gondolok én milyen kamasz voltam, a víz is kiver. :(Mi sem adunk nagy ajándékokat. Főleg, hogy ilyenkor van az összes gyerek születésnapja is.