A gyereknevelés legválságosabb pillanatai számomra azok, amikor egy már ismert helyzetben találom magam, csak épp a másik oldalon. Amikor szinte hallom a fülemmel a gyerek gondolatait, mert emlékszem jól, én mit gondoltam, amikor anyám/apám ugyanazt mondta, ami épp az én számon jön ki, ugyanazokkal a hangsúlyokkal, és szinte ugyanazokkal a szavakkal, amivel kapcsolatban mintegy húsz éve ott azonnal megfogadtam, hogy én a gyerekemnek majd aztán soha ilyet, így.
Na jó, azt még nem mondtam egyiknek sem, hogy “nem nekem tanulsz, hanem magadnak”. De a szüleim rengeteg, gyerekfejjel érthetetlen, vagy legalábbis indokolatlanul szigorúnak, netán hevesnek tartott reakciója egyre inkább világossá válik. Például: kint repkednek a mínuszok, de bizonyos személynek könyörögni kell, hogy vegyen sapkát. “De én nem fázok” – ez az első válasz. “De megfáznak a hajhagymáid, aztán nézegethetsz, ha negyvenévesen kihullik az összes hajad!” – hopp, itt is a déjá vu. Látom magam tizenhárom-tizennégy évesen, amint állok az előszobában, húznék már el, de anyukám szó szerint ugyanezt a mondatot mondja, én pedig utálom a sapkámat, hülyén nézek ki benne, a hajamat is teljesen lelaposítja, holott előzőleg sokat dolgoztam vele. De felveszem, csak hagyjon már, aztán az eső kanyarban a zsebembe gyömöszölöm úgyis.
Vagy a kabát: miért ez a kabát van rajtad? Miért nem veszed fel ebben az időben a síkabátodat? – szegezi a kérdést a férjem szintén elsőszülöttünknek. A válasz az előzőhöz hasonló – ő nem fázik. Pedig dehogyisnem, összefagy, de inkább összefagy, mint hogy azt a kabátot vegye fel, amelyben – tévképzete szerint – kövérebbnek tűnik. És megint a “látomás”: apám veszekszik velem, hogy lehetett ilyen vacak kabátot megvenni, a derekam kint van belőle, majd megfázik a vesém, aztán akkor… Rövidke kabát volt, és persze fekete, ahogy a farmeromon kívül szinte minden cuccom, mert meg voltam róla győződve, hogy azokban vékonyabbnak látszom.
Igyekszem nem mindig szólni, hogy halkítsd már le azt a zenét, amiről lesújtó véleményem van, ahogy lesújtó véleménye volt apámnak az R-GO-ról, a Hungáriáról, az Első Emeletről. Igyekszem nem beszólni a tükör előtt töltött idő miatt, az egyes ruhadarabok viselési módjáért…
És tudom, mit gondol a tizenéves, amikor harmadszor küldöm vissza a szobájába rendet rakni, vagy amikor visszavezényelek mindenkit a konyhába, hogy márpedig pakolja el a saját tányérját, mert most már elegem van, nem a cselédetek vagyok, azt a teremburáját.
Tudom, milyen érzések cirkulálnak benne, amikor házimunkára fogom be, teregess ki, légy szíves, pakold ki a mosogatógépet, légy szíves, söpörd le a lépcsőházat, légy szíves, pakolj ott össze, légy szíves – de nem is én pakoltam ott szét!!! – nyomja vissza csípőből. Nem is én – mondom szintén.
Tudom, hogy vannak jó fej szülők, akik mindent megengednek, semmit nem kell segíteni, hát, sajnálom, én nem vagyok ilyen jó fej. Elvárok dogokat (bár a sógornőm megfigyelte, hogy ebben nem vagyok elég következetes, és néha a gyerekek kijátsszák a figyelmetlenségemet), és ha betelik a pohár, mérges leszek, sőt, még kiabálok is.
Egyszer beszélgettem erről egy gyerekpszichológussal, pironkodva vallottam be, hogy képes vagyok elüvölteni magam, mint valami oroszlán, mire ő meglepetésemre azt mondta: ez teljesen normális. És nagyon is rendben van az, ha a gyerek tudja, hogy vannak dolgok, amiért anyu/apu mérges lesz, sőt, kiabál (persze, ez abban az esetben igaz, ha a szülő nem lépten-nyomon ordibál). Úgyhogy, azóta nyugodtan vagyok ideges.
De alaphelyzetben amúgy jól megvagyunk.
És hogy hogy jön ide a cupcake?
Nem is tudom.
Talán, mert alaphelyzetben szeretek a gyerekek kedvében járni, és még soha nem készítettem cupcake-et, ez az első. Óriási sikert aratott, még én sem tudtam megtartóztatni magam, és megettem két darabot.
Hasonlít a muffinra, csak kicsivel kevesebb tészta, és rá valamilyen krém kerül. És azért finomabb, mint a muffin, mert nem fojtós. Ugye, azért cupcake, mert a hozzávalók mértékegysége a cup, vagyis a csésze/bögre, de mivel többen jelezték már, hogy ezt nem szeretik, dekában is megadom a hozzávalókat.
A sütőt előmelegítettem 180 fokosra.
A vajat gépi habverővel habosra kevertem a cukorral, majd egyenként beledolgoztam a tojásokat. Összekevertem a lisztet a sütőporral, sóval, kardamommal, és ezt is, majd a tejet is az eddigiekhez adtam, jól összekevertem. A közepes tepsimbe kiraktam annyi muffinpapírt, amennyi belefért. Mindegyik papírba tettem jó két teáskanálnyit a masszából, amint a képen látható, nagyjából félig lettek. A tepsit a sütőbe tettem, és a sütiket kb. 22 perc alatt megsütöttem.
Amikor készen voltak (kicsit ugyan összenyomódtak, de sebaj), és kihűltek, habzsákból mindegyik tetejére nyomtam a krémből, ami a következőképpen készült: a túrót összekevertem a lekvárral és a mézzel, habbá vertem a tejszínt, és ezt is beleforgattam. Ennyi.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Ezeken a gondolatokon már én is túl vagyok, igaz nekem fiam van, vele picinyt könnyebb volt, de voltak mondatok, amiket én is megfogadtam.Az egyik ilyen, amit én soha nem mondtam, hogy…amíg az én kenyeremet eszed…ezt nem szerettem hallani:-)))aztán gyorsan felnőnek és már nincs kinek mondani, hogy vegyél fel sapkát, mert tőlem távol lakik:-(A süti istenien néz ki?:-)
A magam részéről én emlékszem, hogy tizenévesen nem fázott a fejem ilyenkor és simán mászkáltam kigombolt kabáttal, bezzeg most! Már szeptemberben sapkát húzok és állig begombolkozom. ;-DIgaz, a divat és a súlyom sem hat meg már, és az is igaz, hogy kiismertem már saját magam. Nagyjából. :-DDD
Én is úgy tudom, hogy jobb, ha ordítunk, mintha elfojtjuk. Mert akkor a gyerekek az elfojtást tanulják meg. Úgyhogy nálunk ordít mindenki:-) És én is sokszor anyukám mondatait, gyakran még a hangomat is ugyanolyannak hallom:-)
Kicsit megnyugtattál, “néha” nálam is szakad a cérna, 3 kisfickóval és egy “naggyal”…szóval ezek szerint nem csak én gondolom úgy, hogy igen is ki kell venni a részüket pár “házimunkából”, még ha fiúk is. A sapka, sál, kesztyű otthonról hozott szólás-mondás nálam is. A süti hamar ki lesz próbálva, mert gyors, mutatós és hát gondolom fincsi is! Köszi!
🙂 ez tényleg teljesen normális…!nálunk a legdrámaibb volt, amikor anyu engem autóval vitt reggel, öcsém megvárta amíg elmentünk, és kabát nélkül(!) indult vékonypulóver pólóban iskolába, persze az első zebránál előttünk állt meg… anyu kizavart a kocsiból hogy szóljak rá, buktam a fuvart, úgyhogy dühömben üvöltve hajtottam vissza a házig a lakótelepen az öcsémet felöltözni. Lehetett vagy 16 éves :DSzóval van übercikibb a vegyélsapkátnál:D
Tehát nem csak én kiabálok. A pszichológusos említés jót tett nekem. Köszi.Tehát máshol is süketek a gyerekek, többször ismétlendő a mondókánk.Tehát nem csak az én/mi életemből maradt ki a közelmúltig a cupcake.Ez a kencés tetejű jobban hangzik.Tároztam. Miképp a kínzó kérdéses morfondírjaidat is.
Hű …Más is jár hasonló cipőben, pedig nekem még nem is kamaszok!A 8 éves már megjegyezte, anya olyan mint egy hadnagy.És ha nem lenne néha olyan, akkor sosem lenne rend a laktanyában …
Van túróm is, muffinpapírom is, ribizlilekvárom is! Holnap asztalra kerül!Nekem a legnagyobb még csak 7 lesz, úgyhogy még abban a hitben vagyok, hogy én sem fogom azokat a bizonyos mondatokat ismételgetni..
Nekem még nincs 2 éves a fiam, de csak most értettem meg, miért nem örült anyu annak, hogy utáltam napközben aludni…
Felnőtt gyerekekkel (csak 2-3 évvel fiatalabbak nálam), sok családot látva állíthatom, hogy nem az a jó fej szülő, aki mindent megenged és ahol a gyereknek semmit se kell csinálni. Úgy látom, hogy azok a gyerekek vették felnőttként a legjobban az akadályokat, akiktől követeltek (tanulást és otthoni munkát is), akik nem csak nőttek bele a világba kényükre-kedvükre, mint a dudva. Még meglepőbb, vagy talán nem is, de ők sokkal jobban szeretik és tisztelik a szüleiket, mint azok, akik elkényeztetve tehették mindig, amit akartak és aztán nem találják a helyüket, 25 évesen még “babák”, nem tudják, mit kezdjenek magukkal.Egy jó hír a végére: a rádióban hallottam, hogy téves az a hit, hogy megfáznak a hajhagymák. A hidegtől erősödnek és inkább megmarad a haj. Nézd meg a mostani huszon-harmincéves férfiakat, sokkal több kopasz-gyérhajú van közöttük,mint a hatvanas korosztályban volt, amikor ők voltak fiatalok. Sok hajkárosodást okoz a hajszárítás meleg levegővel, a főnözés, a sok hajra kent vegyszer – de még egyszer se hallottam, hogy valaki mondta volna a gyerekének, hogy ugyan már, ne mosd meg minden nap és ne szárítsd agyon, hagyd megszáradni magától.
Bocsánat, a zárójelben nálad-ot akartam írni, nem tudom, hog ylett nálam
a sapkamizériához: nekem az jött be, mióta öregszem, és fázós vagyok, hogy kapucnit veszek. Jó nagyot. Az nem lapítja szét a hajam, de meleg is, és olyan rejtozkodo.(undercovernek: és nem használok sampont, és hajszárítót sem használok – még tíz év, és jelentem, milyen negyvenévesen a hajam :))a szuloi mondatokhoz: en azt birom, amikor a 11éves unokahugom mondja ugyanolyan “anyukam” hangsullyal a haromeves unokahugomnak, hogy legalabb egy kanallal egyen a nem-szeretem-etelbol. Nyilvan a tesomtol hallotta, de olyan hihetetlen ez a generaciokon ativelo hangsuly es mondat oroklodes 😀
Ó, ha tudnád! Milyen jó látni, hogy nem egyedül én küzdök a kisebb-nagyobb gyerekekkel. Nálunk elég nagy a szórás (a legnagyobb az egyetemet kezdi szeptemberben, a legkisebb az óvodát :O), de persze van jó néhány dolog, ami örök. Néha nehéz szembesülni azzal, hogy bármennyire is igyekszem jobban csinálni a dolgokat, mint anno a szüleim, ez bizony iszonyú nehéz feladat! Élvezem, azt a részét, amit lehet ( sok ilyen van!) különben pedig: Harcra fel! Köszönöm a biztatást, amit az írásod jelentett.
Jaj Móni, szívemből szóltál, ugyanezeken morfondírozom a napokban…Csak annyit a gondolataidhoz, de nyilván Te is tudod: nem az a jó fej szülő, aki mindent megenged, és semmit se kell segíteni otthon 🙂 Ölelés Neked!
Ez megnyugtató volt számomra nagyon:) Márhogy nem csak én eszem magam ezeken a kérdéseken, és nem csak nálam szakad el a cérna:) Megyek is valami finomat sütni nekik:) A Cupcake krémjét még ki kellene találnom a tejallergia miatt. Kapnak helyette csokismuffint:))
Szia! Nem kell “szuperszülőnek” lenni, a gyereknek csupán “elég jó szülőkre” van szüksége. Most olvastam egy könyvet (Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő) és pont azt teszed, ami ott le van írva – megpróbálod a gyerek szemüvegén át IS nézni a dolgokat. Ezt a gyerek észreveszi (ha mutatja, ha nem) és előbb-utóbb respektálni fogja a Te véleményedet is (de legalább is könnyebben meg tudsz vele egyezni).Amúgy meg az a dolguk, hogy ellenkezzenek, különben nem lennének “átlagos” (statisztikai értelemben) tizenévesek:)A recept is respektálandó:)Klári
Bárcsak édesanyám is ruhateregetésre, sepregetésre és társaira fogott volna! De 10 éves koromtól nem volt pardon: kapálni, szénát takarni kellett menni, de még a tehenet is meg kellett fejni!Persze, az eszem sosem ott állt, szénaforgatás közben mindig verseket faragtam, és már akkor megfogadtam: biztos, hogy nem mezei munkából kell majd megélnem. Persze, most büszke vagyok arra, hogy fejni, kaszálni tudok, látnád, amikor egyesek meghallják, milyen szemeket meresztenek. 🙂 Különben meg nagyon sok hasonlót hallottam én is. A lányaimmal meg ezután kell majd megvívnom a harcot…
Jaj, azt akartam még írni, hogy én még mindig nem használok sapkát. A kabátom kapucniját teszem fel, ha tényleg nagyon hideg van. Kabátban viszont rühellem, ha rövid és a derekamat nem takarja rendesen.
Ezt a bejegyzést én is írhattam volna! Na, jó: a cupcake-ket leszámítva:)