Ha Mohamed nem jut el a hegyhez, mehet a hegy Mohamedhez?

Mehet.
Mert minden vágyakozásom ellenére még nem sikerült eljutnom Toszkánába, viszont tegnap Toszkána eljött hozzám. Na jó, egy kicsit nekem is kellett hozzá utaznom, Budapestre, a Paulay Ede utca 55. szám alá, a Central Europaien Wine Institute főhadiszállására. Ide kaptam ugyanis meghívást a CEWI és a Dining Guide közös gasztronómiai kurzusának első alkalmára, amelynek délelőtti programján Horkay András, az iskola igazgatója tartott előadást az olasz borokról (kóstolással együtt), délután pedig jött Gianni, és egy kisteherautónyi élelmiszer egyenesen Toszkánából, és e tartomány ételeiről, borairól volt szó.
Mit is mondhatnék?
Ha eddig vágytam Toszkánába, most közeli jövőm egyik céljává lépett elő, hogy mindenképpen eljussak oda.

Horkay András és az olasz borok

Andrással a kályhától indultunk; beszélt Olaszországról általában, az olasz bortörvényről, majd rátértünk az egyes régiókra, egyúttal bemutatta a borkóstolás alapjait, amit hamarosan át is ültettünk a gyakorlatba. Elsőként az olasz borexport 30 százalékát kitevő Pinot Grigio-ból kóstoltunk, amelyet egy Soave követett. A sort a Veneto borvidékről származó Valpolicellával folytattuk, majd egy 2006-os Barbaresco következett, és a délelőttött egy szicíliaival, a Nero d’Avolával zártuk.
Toszkána szándékosan maradt ki a felhozatalból, mivel azt délután Giannival “jártuk be”.

A szünetben: Gianni felkészült.

Gianni hatalmas lelkesedéssel, és rengeteg holmival érkezett. Az olasz konyha, és egyáltalán a gasztronómia iránti szenvedélye és alázata – és nem utolsósorban szakmai tudása – olyan fergeteges előadásra tette képessé, hogy csak annyit mondhatok: le a kalappal, Gianni!
Előző nap Toszkánából érkezett a kamion, amely a kurzuson felvonultatott élelmiszereket hozta. Volt itt toszkán egyhetes kenyér (ami nem azt jelenti, hogy egy hete, hanem hogy egy hétre készítették, amint nálunk is régen, a paraszti világban, ahogy azt apósom is elmesélte). Ennek a kenyérnek az érdekessége az volt, hogy nem adtak hozzá sót.

Háttérben a kenyér, elöl a parmezán sajt darabolásáshoz szükséges eszközök.

A sótlan kenyér története az, hogy a XII. században a pisaiak és a firenzeiek között dúló ellentétek miatt a pisaiak leállították a sókereskedelmet. A büszke toszkának erre azt mondták, egyétek meg a sótokat, a mi kenyerünkbe nem is kell! És tényleg.
Gianni hozott a kenyérhez finom vaddisznóragut az étterméből, amelynek az alapja a sofritto (azaz hagyma, sárgarépa, zeller összefőzve), majd erre jön a pácolt vaddisznóhús darálva, lassú tűzön, jó sokáig főzve. Hmmm…

Közben belevágtunk a bortúrába is, méghozzá az egyetlen toszkán fehérborral, a Villa Antinori Biancoval, amely a Trebbiano és a Malvasia szőlőfajtákból készül.

Következtek a szalámik, majd a hatalmas pácolt sonka, a prosciutto, amellyel hősünk megküzdött rendesen, de győzött. Aztán a sajtok; háromféle érelésű Pecorino – itt vesztem el végleg, azt hiszem.
Közben jöttek a jobbnál jobb borok is, persze; Chianti Classico, Le Volte, Rosso di Montalcino…

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)