Túlzás nélkül állíthatom, remélem mindannyiunk nevében, hogy remekül érzetük magunkat!Vendégeimmel, Adéllel, Évával, Katival és Rose-zal jót beszélgettünk, bízom benne, hogy lesz még rá alkalmunk.
Pár napja már írtam, hogy fejben készülök, persze, megint csak az utolsó pillanatra maradt sok minden. Rendet rakni nem is akartam korábban, mint az érezésüket megelőző két órában, amikor váratlan esemény történt: betoppantak a barátaink ÖT gyerekkel…
Mindig örülök nekik, mert nagyon szeretem őket; most is örültem, és azon gondolkodtam, vajon mennyi idő marad arra, hogy fogadóképes állapotba hozzuk a lakást? Gondolatban kiosztottam a feladatokat, és amikor a barátaink elmentek, vezényelni kezdtem.
Meg sem álltunk hatig, vagyis, amíg meg nem érkezett első vendégem, Kati. Ajándékot is hozott, ezt:
 |
| “Praktikák sok gyerekhez” táska |
Megvarrta a blogomat táskaként… Az örömömnél csak a meghatódottságom volt nagyobb. Gyönyörű a táska, az anyaga vízhatlan, a színei csodásak.
Aztán érkezett Adél, aki szépséges alátéteket hozott, ha jól emlékszem, a megnevezésük “mugrug”, egyfajta patchwork-technikával készült sütizős-kávézós kellék. Három pirosat, három kéket kaptunk. Nagyon tetszenek.
Rose nem mással, mint egy egész fagyasztott, konyhakész nyúllal állított be! Úgy döntöttem, hamarosan vadasként láthatjátok majd itt a blogon.
Éva barátnőm jött még, aki az egész estét szponzorálta kávés-teás készletével.
S hogy én mivel készültem?
Sütöttem sajtos stanglit, fatörzset, narancsos-áfonyás kekszet, és készítettem karamellás-diós kockát. Ez utóbbi olyan döbbenetesen finom, hogy közzéteszem a receptet.
Hozzávalók:
13 dkg cukor
2,5 dl tejszín
1 tk méz
3 dkg vaj
10 dkg durvára darabolt dió
A cukrot egy vastag talpú lábasba tettem, megolvasztottam – nem kell karamellizálni. Amikor megolvadt (kicsit sárgult is már), hozzáöntöttem a tejszínt, és addig főztem, amíg a cukor újra fel nem oldódott, és az egész egy kissé el nem kezdett sűrűsödni (kb. 10 perc).
Ekkor hozzáöntöttem a diót, beletettem a vajat, a mézet, és ismét sokáig főztem, amíg jó sűrű nem lett.
Amikor már olyan sűrű volt, hogy a fakanállal csíkot húzva az aljába nem záródott össze azonnal a massza, egy olajjal kikent tálba öntöttem – nem túl nagyba, hogy legyen vastagsága, kb.1-1,5 cm – és dermedni hagytam. Amikor kihűlt, késsel kis kockákra vágtam.
Kis bonbon-kapszlikba tettem, így helyezgettem egy tálra őket. Kb. 30 darab lett. Nem nagyok, viszont elég tömények ahhoz, hogy személyenként néhány darab elég legyen.
Búcsúzóul összeálltunk egy fotó erejéig.
Mindenkinek köszönöm a szép estét, a kedves ajándékokat!
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Egy kicsit most megszakadt a szívem…:))
🙂 Majd legközelebb, Julcsi…:)
De jó lehetett!!!! Remélem, lesz még legközelebb…Ilyen karamellát én is csináltam már, dió nélkül, és nem főztem ennyi ideig, csak egy ragacsos karamellkrémnek, ami bonbonban végezte:)
Szerintem a többiek nevében is mondhatom, hogy nagyon szuper volt, és mégegyszer köszi a meghívást,meg a sok finomságot! 😀
Végül nem is a szülinap miatt nem tudtam menni, hanem kedves rota-vírus barátunk köszöntött be hozzánk…, nagyon sajnálom, de legközelebb jövök!!!
De jó volt nektek !Én nagyon sajnáltam,hogy nem lehettem ott 🙁
Fantasztikus ez a táska!!! És Móni, visszatérve a múltkori citromos sütihez, nem kellene bele egy kis margarin vagy valami ilyesmi? Mert éppen azt fontolgatom, hogy megsütöm 🙂
Bocs, az utolsót visszaszívom, nem vettem észre az olajat!
Süssél csak:) Ha magadnak sütöd,elég ám a fele is!
Köszi a beszámolót és a képeket 🙂 Csudajó lehetett!!! Annyira feltöltő élmény :-)A táskától készen vagyok…
Hát, most már mindegy… Éppen 4 perce a sütőben van :))
Szia Móni!De jó, hogy így összehoztátok :)))Megcsináltam a karamell kockádat, viszont a mézet az elkészítésnél nem írtad, azt mikor kellene belerakni? Én a dió előtt raktam bele, szerinted úgy jó?Üdv, Hugi
Hugi, pont jó, akkor kell:) Pótolom. Igazából nem is értem, minek kell bele a méz ennyi cukor mellé.
Remekül éreztük magunkat a pénteki vendégségben. Még egyszer köszönet Mónikának az ötletért, a kivitelezésért. Mindig gondoltam, hogy nagyon finomak a sütik, amiket készítesz, de az az ízorgia, amit kóstoltunk, ettünk-ittunk, az felülmúlhatatlan. A teák nagyon finomak voltak mézzel, a sütiket pedig mind meg kellett kóstolni, a karamellás kocka kóstolását meg abba se lehetett hagyni :):):).Annak külön örülök, hogy tetszett a virágos táska. Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még, és nemcsak a blogon 🙂
nagyon jó hangulat vn itt, a képeket nézegetve meg kifejezetten mosolyogni támadt kedvem, jó itt jövök még:)))ja: és az egyik képen látott krémméz, vagy mézkrém, az mifélemifene?
Végre én is hazaértem! Köszönöm szépen még egyszer a tegnapi estét, tényleg nagyon jól esett Veletek beszélgetni, a sütik pedig fantasztikusak voltak! Csakúgy, mint az egész légkör nálatok! Igazán jó ötlet volt a meghívás! A mugrug-okat épp tea és süti mellé készítettem,úgyhogy csak használjátok minél többször! 🙂
eSKa, én is biztos vagyok benne:))Katalin, köszi:) Amit látsz, az hárs krémméz, az én nagy kedvencem. A méz természetes állapotában ilyen krémes, olyan tiszta csak melegítés után lesz (asszem, az akác kivétel, meg persze biztosan van még más is). Így szerintem sokkal finomabb.Adél, köszi!! Hát nem esett le, hogy angol, hogy mug-bögre rug-szőnyegféle…haha, azt hittem valami kínai vagy japán szó:))))))
Nagyon klassz lehetett a vendégség!Szépek az ajándékok is.Sokszor olvasom a blogodat, nagyon kedvelem.
Csúcs az a táska! És kicsit irígylem a barátnő teás/kávés készletét. 😀
Megcsináltam az előbb a karamell kockát… az elsődleges kóstolónak(Adél lánykám) annyira bejött az ami a fazékból kikapargálva összeszedtem neki, hogy alig bírom eldugni előle, hogy ne másszon bele míg ki nem hűlt. 😀
Jehudit, én is! Még nem is adtam vissza…:)Rose, azt elhiszem! Úgy örültem, mikor végre elfogyott, nem éreztem végre azt a kínzó kényszert, hogy egyem belőle…
*Nagy sóhaj* Bárcsak közelebb lenne Keszthelyhez Budapest! :oD
Ugyan, egy ilyen nagy utazónak mi ez a 180 kilométer???:))