Blogajánló, játékok, miegymás
Most már nyugodtan mondhatom, hogy hónapok óta foglalkoztat egy bizonyos gondolat, minden nap eszembe jut, van hogy csak pár percre, van, hogy eljátszadozom vele akár egy órán át is.
Nem Virágnál olvastam először az otthonoktatásról, de ahogyan ő megvalósítja, az maga a csoda. Minden bejegyzése élmény, nem tudok rá mást mondani, csak hogy ezt én is szeretném így… És mindjárt a következő mondatban: de biztosan nem tudnám. Ilyen szinten legalábbis.
Ez az otthonoktatás nagyon érdekes kérdés. Definíciója a következő:
“Az otthonoktatás az oktatás olyan formája, ahol a gyermek nem az állami vagy magániskola óráit látogatja, hanem otthon (múzeumban, természetben, városban) tanul. Tanítását elsősorban szülei végzik, akik egyben teljes felelősséget vállalnak a gyermek fejlődéséért és tanításáért. Az oktatás a család keretein belül folyik, de speciális tárgyakat szakember is taníthat.” (André Viktória, aki szakdolgozatot art a témában.)
Két nagyobb gyerekemmel kapcsolatban nem merült fel bennem ez az ötlet, viszont amint arról már többször meséltem, a hármas számú, Bence rendkívül érzékeny. Nagyon megviseli, amikor csúfolják, és erre a gonoszkodásra hajlamos gyerekek valahogy mindig jól ráéreznek, és persze, hogy azt szekálják, akit “érdemes”. Bence sokat szorong az elszenvedett bántalmak miatt, és bár tűrőképessége fejlődött az elmúlt évek alatt, most, hogy látom, igenis van alternatíva, rendszeresen felteszem magamnak a kérdést: muszáj elszenvednie? Tényleg csak úgy készülhet fel a való életre, ha könyörtelen kis terroristák inzultálják nap mint nap?
Négyes számú gyerekem, Zsófi pedig most kezdte az iskolát; óriási örömmel indult neki, eltelt fél év, és azt látom, kezdi elveszíteni az ambícióját. Egyik hétvégén azzal a feladattal jött haza – az írás füzetébe volt beírva -, hogy gyakorolja a betűelemek írását, mert nem megy szépen. Oké. Előírtam a füzetbe neki vagy húsz sort, olyan lelkesen körmölt, hogy öröm volt nézni. Hétfőn kérdezem: na, megdicsért a tanító néni? Hát – felelte -, azt mondta, hogy nem ebbe a füzetbe kellett volna…
Vagy egy másik: Zsófi nem kimagasló rajzból, de nagyon szívesen rajzol. Engem kisiskolás koromban meggyőztek arról, hogy nincs kézügyességem (ha másból nem is, de rajzból négyest kaptam), majd felnőtt koromban rájöttem, hogy ugyanúgy tanulható, mint bármi más. Talán nem lesz belőlem Van Gogh, de tűrhetően tudok rajzolni. Éppen ezért mindig agyondicsértem Zsófit a rajzaiért, hogy a lelkesedése megmaradjon, aztán majd csak megmutatja neki a tanító néni, hogy hogyan kell húzni azt a vonalat, hogy kiadja az arcot. És akkor Zsófi meséli, hogy arcot festettek, de a tanító néni nem dicsérte meg, mert eldörzsölte az orrát, és a rajzlap elkezdett foszlani. Megnéztem a festményt: egészen jó volt.
Nem hibáztatom a tanítókat, huszonvalahány gyerek között azt hiszem én sem tudnék folyamatosan pozitív és lelkesítő maradni, különösen ha néhány olyan hiperaktív, vagy neveletlen gyerekkel kellene megküzdenem, amilyen Zsófiék osztályában is van.
És megint előbukkan a kérdés: szükséges, hogy egy kis falkában kisgyerekként szembetalálja magát az élet farkastörvényeivel? Nem érne ez rá még egy kicsit? Ráadásul, a tanulás öröme, amire én igazából felnőttként, az önszántamból választott iskoláimban éreztem rá úgy-ahogy (hiszen a felsőoktatás azért már más pálya), szóval az nagyon hamar elveszik valahol útközben.Egy-két gyereket sokkal könnyebb motiválni, mint huszonötöt…
Mielőtt bárki felsikoltana a szocializáció kérdése miatt, igen, én is rágódom rajta, ez az, ami leginkább visszatart. Még.
Még nem győződtem meg arról, hogy ha nem járnának iskolába a gyerekeim, lennének-e kapcsolataik velük egykorúakkal, nem szenvednének-e attól, hogy nem tartoznak a tömeghez.
És amíg ezen filózom, addig is élvezettel nézegetem a Gyereketetőt, mert elképesztően kreatív – szerintem sok-sok jó ötletet meríthetnek belőle a hagyományos iskolarendszerben oktató pedagógusok is.
Még ne menjetek sehova, van más is.
Angéla blogja, a Figyelj rám! nem olyan rég indult; ennek oka az, hogy néhány hónapja derült ki legkisebb fiáról, hogy figyelemzavaros. Angéla elkezdett kutatni a témában, és nagyon érdekes felfedezéseket tett; saját maga segíti speciális terápiával a fiát, és olyan örömét leli benne, hogy úgy döntött, közzéteszi, amit talált. Mi ugyan figyelemzavarban nem vagyunk érintettek, de például szorongásban igen – Angéla erre a kérdéskörre is kitér.
Nos, az egyik játék, amit a címben ígértem, nála van: aki állandó olvasó lesz, Facebook-on lájkol, ésatöbbi, a gyerek megismerésével, a szorongással kapcsolatos ismeretterjesztő írást kap, meg három játékot is, amely a szülő-gyerek kapcsolat elmélyítését szolgálja.
A másik játék egy ifjú fazekas, Ida blogjához kapcsolódik. Gyönyörű kerámiát lehet nála nyerni, látogassátok meg.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)