Most már nyugodtan mondhatom, hogy hónapok óta foglalkoztat egy bizonyos gondolat, minden nap eszembe jut, van hogy csak pár percre, van, hogy eljátszadozom vele akár egy órán át is.
Nem Virágnál olvastam először az otthonoktatásról, de ahogyan ő megvalósítja, az maga a csoda. Minden bejegyzése élmény, nem tudok rá mást mondani, csak hogy ezt én is szeretném így… És mindjárt a következő mondatban: de biztosan nem tudnám. Ilyen szinten legalábbis.
Ez az otthonoktatás nagyon érdekes kérdés. Definíciója a következő:
“Az otthonoktatás az oktatás olyan formája, ahol a gyermek nem az állami vagy magániskola óráit látogatja, hanem otthon (múzeumban, természetben, városban) tanul. Tanítását elsősorban szülei végzik, akik egyben teljes felelősséget vállalnak a gyermek fejlődéséért és tanításáért. Az oktatás a család keretein belül folyik, de speciális tárgyakat szakember is taníthat.” (André Viktória, aki szakdolgozatot art a témában.)
Két nagyobb gyerekemmel kapcsolatban nem merült fel bennem ez az ötlet, viszont amint arról már többször meséltem, a hármas számú, Bence rendkívül érzékeny. Nagyon megviseli, amikor csúfolják, és erre a gonoszkodásra hajlamos gyerekek valahogy mindig jól ráéreznek, és persze, hogy azt szekálják, akit “érdemes”. Bence sokat szorong az elszenvedett bántalmak miatt, és bár tűrőképessége fejlődött az elmúlt évek alatt, most, hogy látom, igenis van alternatíva, rendszeresen felteszem magamnak a kérdést: muszáj elszenvednie? Tényleg csak úgy készülhet fel a való életre, ha könyörtelen kis terroristák inzultálják nap mint nap?
Négyes számú gyerekem, Zsófi pedig most kezdte az iskolát; óriási örömmel indult neki, eltelt fél év, és azt látom, kezdi elveszíteni az ambícióját. Egyik hétvégén azzal a feladattal jött haza – az írás füzetébe volt beírva -, hogy gyakorolja a betűelemek írását, mert nem megy szépen. Oké. Előírtam a füzetbe neki vagy húsz sort, olyan lelkesen körmölt, hogy öröm volt nézni. Hétfőn kérdezem: na, megdicsért a tanító néni? Hát – felelte -, azt mondta, hogy nem ebbe a füzetbe kellett volna…
Vagy egy másik: Zsófi nem kimagasló rajzból, de nagyon szívesen rajzol. Engem kisiskolás koromban meggyőztek arról, hogy nincs kézügyességem (ha másból nem is, de rajzból négyest kaptam), majd felnőtt koromban rájöttem, hogy ugyanúgy tanulható, mint bármi más. Talán nem lesz belőlem Van Gogh, de tűrhetően tudok rajzolni. Éppen ezért mindig agyondicsértem Zsófit a rajzaiért, hogy a lelkesedése megmaradjon, aztán majd csak megmutatja neki a tanító néni, hogy hogyan kell húzni azt a vonalat, hogy kiadja az arcot. És akkor Zsófi meséli, hogy arcot festettek, de a tanító néni nem dicsérte meg, mert eldörzsölte az orrát, és a rajzlap elkezdett foszlani. Megnéztem a festményt: egészen jó volt.
Nem hibáztatom a tanítókat, huszonvalahány gyerek között azt hiszem én sem tudnék folyamatosan pozitív és lelkesítő maradni, különösen ha néhány olyan hiperaktív, vagy neveletlen gyerekkel kellene megküzdenem, amilyen Zsófiék osztályában is van.
És megint előbukkan a kérdés: szükséges, hogy egy kis falkában kisgyerekként szembetalálja magát az élet farkastörvényeivel? Nem érne ez rá még egy kicsit? Ráadásul, a tanulás öröme, amire én igazából felnőttként, az önszántamból választott iskoláimban éreztem rá úgy-ahogy (hiszen a felsőoktatás azért már más pálya), szóval az nagyon hamar elveszik valahol útközben.Egy-két gyereket sokkal könnyebb motiválni, mint huszonötöt…
Mielőtt bárki felsikoltana a szocializáció kérdése miatt, igen, én is rágódom rajta, ez az, ami leginkább visszatart. Még.
Még nem győződtem meg arról, hogy ha nem járnának iskolába a gyerekeim, lennének-e kapcsolataik velük egykorúakkal, nem szenvednének-e attól, hogy nem tartoznak a tömeghez.
És amíg ezen filózom, addig is élvezettel nézegetem a Gyereketetőt, mert elképesztően kreatív – szerintem sok-sok jó ötletet meríthetnek belőle a hagyományos iskolarendszerben oktató pedagógusok is.
Még ne menjetek sehova, van más is.
Angéla blogja, a Figyelj rám! nem olyan rég indult; ennek oka az, hogy néhány hónapja derült ki legkisebb fiáról, hogy figyelemzavaros. Angéla elkezdett kutatni a témában, és nagyon érdekes felfedezéseket tett; saját maga segíti speciális terápiával a fiát, és olyan örömét leli benne, hogy úgy döntött, közzéteszi, amit talált. Mi ugyan figyelemzavarban nem vagyunk érintettek, de például szorongásban igen – Angéla erre a kérdéskörre is kitér.
Nos, az egyik játék, amit a címben ígértem, nála van: aki állandó olvasó lesz, Facebook-on lájkol, ésatöbbi, a gyerek megismerésével, a szorongással kapcsolatos ismeretterjesztő írást kap, meg három játékot is, amely a szülő-gyerek kapcsolat elmélyítését szolgálja.
A másik játék egy ifjú fazekas, Ida blogjához kapcsolódik. Gyönyörű kerámiát lehet nála nyerni, látogassátok meg.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Én pedagógusként elfogadom, hogy aki úgy gondolja, oktassa otthon a gyerekét és megnyugtat, hogy egy blog keretében a Virág elég magasra tette a lécet minden vállalkozó kedvű szülő számára! Rendszeresen viszem az ötletet tőle, mert gyakorlatias, törekszik minél több érzékszerv bevonására, élményközpontú! Összességében a magántanulói státusz eredményességét mutató statisztikák nem pozitívak! Tényleg azok vállalkozzanak rá, akik elkötelezettek és felkészültek! (vagy készek rá!) Ugyanez vonatkozik a pedagógusokra is, mert a rossz megítélésre biztosan rászolgált a szakma! A rossz híre valaminek mindig könnyebben terjed, mint a jó! :o) Erika
szerintem az a kérdés, a Ti utatok-e OO. Mert ha igen, minden más meg fog oldódni: szocializáció… nem kell amiatt aggódni. Egyébként én is gondolkodom rajta, hogy ezen az úton kell majd a gyerekeket indítani. Ha meg van még olyan, aki a közelben szintén ezen gondolkodik, már meg is van a gyereknek a társaság…
4 gyereknél a szocializáció nem kérdés. :-DA bulying elég súlyos vád, ezzel foglalkoznia kellene az iskolának is. Nyáron kicsit szigorodtak a szabályok, több eszköze van a tanároknak is.Szerintem az alsós anyagot otthon sokkal kényelmesebben és jobban el lehet sajátítani, mint az iskolában. Szóval, ha ezen gondolkozol, kezd el úgy, hogy alsóban, vagy az első 6 osztályban oo, később pedig járhatnak iskolába. Én is rajongója vagyok Virágnak. 😀 Ismeretlenül is.
Nekem szerencsére kevés rossz tapasztalatom van tanárokkal (vagy csak optimista vagyok?), de kevés elvárásom is. Szerintem úgyis kell itthon is tanulni vele, az iskolába azért jár, mert meleg van és jó a társaság. Én is azért jártam. ;o)Ami fontosat tud a gyerek, azt vagy magántanártól(matek, francia, angol, magyar) tanulta vagy velünk, pl. mert még szereti a földrajzot, apja jó fizikából, én bioszból és kémiából. Persze a “jó” tanárok kedvéért oda is figyel az órán.Azt viszont, hogy a készségtárgyakból adhatnak jelesnél rosszabb jegyet, azt én is mindig sérelmeztem. Van egy nagyon jó matek- és rajz szakos extanárnő ismerősünk, aki maga is fest és ő magyarázta el nekem először, hogy miért nagyon jó a gyerekem rajza és hogyan fejlődik és jelenik meg a gyerekek látásmódja a rajzok alapján, meg mekkora ökörség az eltérő rajzkészségű szinten levő gyerekek munkáit összehasonlítani és minősíteni. Szóval – stílszerűen – “kapja be egy döglött kutya orrát” (Hook) az első osztályban rajzból leminősítős tanerő. ;o)Nálunk is volt egy macerált kisfiú meg némi csúfolódás, de a szülőin a tíz körmünkről lekapott minket szülőket is az ofő 5-ben, felszólított, hogy beszélgessünk el az agresszív viselkedésről és a bántó szavak hatásáról a sajátunkkal odahaza, volt szembesítés is az érintett gyerekek és szülők között (normális hangvételű) és megszűnt a probléma.A keresztfiam nagytestvérét elhagyták az osztálykiránduláson, részben, mert a többiek elszaladtak előle és otthagyták (lassú, lomha kisfiú). Abban a suliban lehetőséget adtak az anyukájának, hogy az osztályfőnökin elmondhassa a gyerekeknek, hogy mennyire megijedt és milyen szörnyű érzés volt neki, hogy egy idegen nő hívta fel azzal, hogy a gyereke a 11 forrás völgyéből felgyalogolt az erdőben Zebegénybe és most nála van, de nem beszél, mert sokkot kapott… Elmondta azt is, hogy mi minden történhetett volna a fiával, ha nincs annyi lélekjelenléte, hogy megkeresse a turistajelzést. Utána nem csúfolták a társukat a lassúsága miatt.De Bence osztályfőnöke is elmondhatná az osztályfőnöki órán, hogy mennyire komoly dolog bántani a másikat meg tudatosítani bennük azt is, hogy Amerikában ezért szembe kéne nézniük a gyermekbírósággal, ha az áldozatuk panaszt tesz. Bizony!Amikor én voltam általános iskolás egyedül a mi osztályunkban nem csúfoltak minket szemüvegeseket, meg a kövéreket és a rossz tanulókat, mert Karesz bá’ komoly szankciókat helyezett kilátásba a csúfolódóknak, pláne sőt a verekedőknek. És most nem kell arra gondolni, hogy verést, hanem “csak” a szülők behívatását meg intőket ígért. Persze, ha nem teszi ezt meg, tényleg jobb, ha otthon tartod. :o(Bocs, csak ez kikívánkozott, annyira beleélem magam, ha egy gyereket piszkálnak. Középiskolában én is pária voltam. :o)
Bár én nem gondolkodom azon, hogy otthon tanítom a gyerekeimet számomra is most van az iskolaválasztási rémálom: a legnagyobbam jövő szeptemberben első lesz. Három nagyon különböző gyerekem van, és pont a legidősebb a leglelkizősebb. Ahova őt viszem oda megy a többi is. Két iskola jöhet szóba, mindkettő jó hírű. DE, itt harminc feletti osztálylétszámok vannak, és én is attól félek, hogy akármilyen jó a pedagógus nem tud ennyi gyerekre figyelni 🙁
Gyerekkel, hazan beluli koltozessel meg elvandorlassal a hatterben annyi tapasztalatom van, hogy konyvet kellene irnom rola. a legfontosabb, hogy nem hiszek a joiskola-rossziskola mesekben. a szelsosegektol eltekintve a kulcs a pedagogus szemelyeben es az osztaly osszeteteleben van. Volt, hogy az egyik gyerekemnel bevalt nagyszeru tanitotol valosaggal elmenekultunk, mikor meglattuk a kozosseget, mig masok altal szidott tanitoneni a legszebb emlekeinket idezi.A csufolodas, kirekesztes temakor kimerithetetlen es Kanadaban is rendkivul nagy hangsullyal dolgoznak ellene. Az eredmeny szerintem kivalo: harom gyermekem harom kulonbozo iskolajaban es a korabbi altalanos iskolakban is ( ketten mar itt lettek kozepiskolasok)csirajaban folytottak el minden szemelyeskedo tamadast.Azt hiszem, otthon erre nem vagyunk felkeszulve. A pedagogusok szemelyes tapasztalatai teszik, hogy kepesek-e kezelni az egyre aggasztobb durvasagot.Nos, amikor az en legkisebbemmel futottuk a hozzanemertesbol fakado koroket, en is hataran voltam annak, hogy otthontartom. Mert a tananyag elkepesztoen kicsi. Megfelelo kovetkezetesseggel biztosan es konnyeden atadhato otthon, ertelmes szulokent is akkor is, ha nem vagy kepzett pedagogus. Megis, elkepeszto lekotottseggel jar, 24 oras anyasaggal. Csodalatos-oriasi vallakozas! A statisztikaknak nem hinnek, hiszen azok nem az eletet, a boldogsagot merik, hanem valami allamilag kiadott dolgozatot egy bizonyos korban merve az allamilag kiadott tudast. Szerintem a kerdesednek ket oldala van: a gyerekek es te magad. A magad napjairol kell dontened, hogy te akarod-e. Es ha a valszod igen, beszeld meg a gyerekekkel es tartsd otthon oket egy kis idore. Probaljatok ki egymast.
Ma is megállapítottam, hogy Zebegény a világ legbiztonságosabb helye. :):) (Altair)Múltkor megpróbáltam elhagyni falucskámban egy könyvet “a veszíts el egy könyvet” akcióban és nem utánam hozták? (http://veszitsel.konyvtar.hu/) :):):)Komolyan: Értem a problémát, de nem hiszem, hogy mindig az a jó, hogyha kimenekítjük a kicsinyeinket szorult helyzetükből és nem engedjük őket megküzdeni. Nyernek ők és erősebbek, mint amilyennek mi hisszük.Szerintem a menzára koncentrálj és arra, hogy mindig erős bástyák közé térhessenek haza. A kis csatáikat megvívják, ahogy mi is megvívtuk és ezáltal lettünk ennyire erősek…
Hát, van néhány tantárgy, amit én is szívesebben tanítanék itthon a fiamnak, mint hagynám az iskolára…Egyelőre odébb van az iskolás kor és abban bízom, hogy itthon, az iskola után is meg tudom adni azt a pluszt, amire szüksége lesz. Egyébként is van néhány dolog, amit csak tőlem tud igazán megismerni: a magyar irodalom, nyelvtan, történelem, így legalább ezeken keresztül le tudom majd mérni az OO és az otthon tanulás sikerességét.
Én is szívesebben tanítanám itthon őket, de ehhez kell egy adottság, nagyon sok tudás, rendszeresség. Csodálom én is Virágot! Lehetséges lenne csak egy gyereket itthon tanítani úgy, hogy a többi ne lássa a kárát? Lehet? Szívesen tanítanám itthon a Balázst és a Timit és az Ádámot, ha eljön az ideje. Hogy kell elindulni???? Valóban érdekel.
Móni, hogy az általad is kedvelt Popper Péterre utaljak, ő az egyik Mesterkurzus végén feltett hasonló jellegű kérdésre kb. azt a választ adta, hogy a gyerek kimegy a világba, ott megküzd (ezt meg kell tennie a fejlődéshez) és otthon meg megkapja az elfogadást, szeretetet. A két blogot én is ismertem és szerintem is nagyon jók, hasznos olvasni őket. Mi általánosban csúfoltuk egyik osztálytársunkat, ezért azóta is nagyon szégyellem magam. Végül “rendes ember” lett belőle, de jó sokáig érezhető volt rajta az érzelmi-egyéb elmaradás.Az én szintemen a kérdés egyenlőre úgy merül fel, hogy mit csináljunk, ha az egyik pici ok nélkül agresszív a másikkal. A kérdés pikantériája, hogy az én kislányom az, aki ok nélkül bántani szokott. Ami viszont érdekes: agressziója jelentősen csökkent, mióta tv-t nézünk (2 éves koráig nem néztünk tv-t).
Manóm még csak ovis, de már itt is kiütközik a kedvencek és kevésbé kedvencek csoportja. Aki “viselkedik” az kedvenc, aki kevésbé, azt megszólják az óvónénik, sokszor a társak előtt … Ettől nem nő a gyerek önbizalma, ráadásul a gonoszkodásra hajlamosak mintegy biztatást kapnak arra, hogy csúfoldóni igenis lehet, hiszen óvónéni is lám, ezt tette …Az otthontanulás magánügy olyan szempontból, hogy a szülők elég felkészültek-e, lelkileg, fizikailag, minden téren.De akár otthon tanul, akár iskolában, igenis KELL a sok-sok pozitív visszajelzés, hogy öröm legyen a tanulás, ne pedig félsz és rettegés akár a tanerő, akár az osztálytársak irányába.Azért elbeszélgetnék a tanítónénivel a reakciójáról … nem ebbe a füzetbe kellett volna … elmaszatolta az orrát …Igen, a tanerők is túlhajszoltak, túlzsúfoltak az osztályok, különböző képességű gyerekek együtt … de az ég szerelmére, azért ment tanítónőnek (jó esetben), mert szereti a munkáját.A pék, ha lapos kenyeret süt, fogja a munkatársaira, vagy a gyógyszerész a beteghez való szimpátiája alapján keverje ki alaposan a rendelt krémet?
Én is jónak tartom az otthon tanulást. Gyerek koromban sajnos erre nem lehetőség. Én is ki voltam téve a többiek durvaságának, agressziójának.A napközitől a doktor néni tiltott el. Az utcában volt jó társaságom. 4 gyerekes családban is a gyerek állandó közösségben van, de bárhol lehet barátokat szerezni, nem fontos az osztály. Egy vidéki gimnáziumba kerültem el, ahol jól éreztem magam, ugyan azokkal a képességekkel. /Tornából rém ügyetlen voltam./ Közel 30 év távlatából most boldogan készülök osztálytalálkozóra. Nap mint nap jelentkeznek a “lányok”. Fiam szerencsésebb alkat, neki nem volt ilyen baja. Igaz ált. suliban sok volt a cigány tanuló.
Mindig ide jövök a blogodra, ha megéhezem, nézegetni a képeket… Ez a bejegyzésed más témát vet fel. Rövid leszek, és prózai, mert annyi mindent írtak előttem, más témákat is érintve, és úgyis te döntesz: sajnos egyáltalán nem biztos, hogy az általános iskola után megszűnik a csúfolás. Engem a gimiben(! hangsúlyozom, gimi!) is megtaláltak párszor. Addigra megtanultam kezelni. És később is lehetnek az emberek olyan kollégái, még ha válogatott helyen is dolgozik… A határvonalat ott húznám meg, ha a gyereket bántalmazzák. Azt nem szabad tűrni, de jobb egy másik iskola ilyenkor is. Képzeld el. Hazaviszed a fiad/lányod, hogy otthon jobb legyen, és két év múlva visszaküldöd az általad vadnak titulált őserdőbe, ahonnan óvón elhoztad… mekkora félelmet teszel ezzel beléjük az őserdőbe való kilépés újabb pillanatában? Mekkora stresszt? Elhiszem, hogy meg akarod óvni mindentől a gyerekeid, de az iskola még csak nem is a legrosszabb, elég csak végigmenni egy pesti utcán azzal a tudattal, hogy körülötted vannak a bezárt OPNI ex-kezeltjei, ki tudja, hol, gyilkosságokkal a hátuk mögött. A lényeg: ha nem bántalmazzák tettel, ki fogja bírni. Nyomot hagy benne, de hogy máshogy szokja meg a dolgot a későbbi életére vonatkozóan? (na most már választok magamnak nevet. Fehér Babfőzelék leszek egy előbbi kommentemre visszautalva)
Ez nem a reklám helye, tudom, de én például a felső tagozatot már egy Waldorf iskolában “kezdtem” idén a kisebbik gyermekemmel. Sajnos későn kezdtünk el feleszmélni, hogy a nagyobbik által olyan könnyedén vett állami oktatás a kicsinek egyáltalán nem jó. Pedig nem hiperaktív, nem figyelemzavaros, semmi extra, csak éppen elmélyülőbb, lassúbb volt, mint a többiek és erre nem volt idő a 27 fős osztályban. Minden a nagy átlaghoz, de leginkább a húzós, előremindent-kitöltős gyerekekhez volt szabva. Hát elhoztuk. Nagyon élvezi és mi is. Az itthon tanítást én nem merném felvállalni, nem tudom, hogy ez a szerepvállalás összeegyeztethető-e egyáltalán a szülői léttel. Nagyon sok dolgot úgyis tőlünk tanulnak-lesnek el. De azért a matekra nem vállalkoznék. Az évekig vízilabdázó férjemtől nem voltak hajlandóak megtanulni úszni kiskorukban, majd az edző-nénitől 2 hónap alatt simán….Hát azt hiszem ennyi jutott eszembe. Titkos Nő
Én is olvasom a blogját és őszintén csodálom azért, amit és ahogyan tesz! Én tudom magamról, hogy sajnos ezt nem tudnám megcsinálni a gyerekeimmel pedig lehet, hogy sok szempontból jobb lenne majd nekik!Viszont jó lenne ha a családi napközikhez hasonló módon(ami az ovisoknak van) lehetne “családi iskolát” is működtetni.
Sok hasznos és érdekes dolgot írtatok itt le, elnézést, hogy nem válaszolgatok, mindent olvasok, és aztán emésztem… Szerintem ez adottság, elhivatottság kérdése – és azt ne felejtsük el, hogy Virág (gyógy)pedagógus,ha jól tudom, tehát szakember, volt alapja, amire építkezzen.Értem én ezt a megküzdés dolgot is… Volt egy osztálytársnőm általánosban, aki annyi szenvedést okozott nekem, hogy a mai napig nagyon rossz rágondolnom. Mestere volt a gonosz csúfolásnak, valami döbbenetes gonoszsággal igen jó helyre tudott szúrni mindig. A múltkor az unokatesóm találkozott vele -kétgyerekes, elvált anyuka lett belőle -, és azt üzente az unokatesóm által, hogy üdvözöl. Az első reakcióm az volt, hogy ő engem ne üdvözöljön. Inkább tegyünk úgy, mintha sosem ismertük volna egymást…Nem tudom, hogy például egy ilyen mennyire kell egy gyereknek. Értitek, hogy ennyire mély sebet tudott ejteni – amire ő valószínűleg nem is emlékszik…
Móni, írsz erről az osztálytársnődről, gyorsan reagálok, mert… Ilyen nekem is volt. Bántott is, a tanárok előtt rámfogott dolgokat, vert, stb… Tudnád, hogy meg akartam szabadulni miatta az általánosból… 🙂 Azóta is itt lakik, 1 km-re se tőlem. Lehet, hogy egy-két évvel a történtek után próbált beszélgetni (beszélgettünk is), vagy puszival köszönni, de én ezektől függetlenül soha semmilyen körülmények között nem hinném el neki, hogy nem gonosz ember, és hogy elfelejtette, amiket tett. Nekem ez fontos tapasztalat volt arról, hogy vannak gonosz emberek, akik gonoszak, mert gonoszak, és akikkel nem lehet mit tenni. Persze visszatekintve könnyebb, mint ott átélve a gyermeked fájdalmád, ami duplán fáj.Dönteni meg nyilván te fogsz, a helyzet súlyosságát figyelembevéve, szerintem azt senki se állítaná, hogy MINDENKÉPPEN ott kell hagyni az iskolában a gyereket… És adott pillanatban bizonyára az lesz a legjobb döntés.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Bocs, Móni, kicsit nehezen raktam össze a kommentet, ezért kellett 2x kitörölnöm.:)Elgondolkoztattak a hozzászólások, meg az alapszituáció is.Bár páran írtátok, de én nem hiszem, hogy a gyerekeknek muszáj bántásokon keresztülmenniük, hogy ’ember’ legyen belőlük. Abban sem hiszek, hogy erősebb lesz az, akit bántanak. Szerintem mi szülők sem lettünk erősebbek, hiszen az iskolai bántások ellenére sem sikerült páncélt növeszteni, amiről gond nélkül leperegnének a felnőttként kapott bántó szavak. Sőt, olykor talán mintha összeadódna mindaz, amit valaha kaptunk… a legtöbben a mai napig ott hordozzák a fájdalmas sebeket.Talán pont ezért mondjuk, hogy a gyerekeink is meg kell kapják a saját sérüléseiket. Mert annyian kaptunk sérülést, hogy azt hisszük, máshogyan nem is lehet élni- hogy enélkül egész biztosan életképtelen nebáncsvirágok lennénk. Pedig nem így van.A felnőtt világ nem egy zord dzsungel, amiben az iskolai túlélőtanfolyam elvégzése nélkül a biztos halál vár ránk. Inkább egy viszonylag élhető oázishoz hasonlítanám.:)Maga az úgynevezett ‘túlélőtanfolyam’ is olyan, mintha egy dzsungeltúrára akarna felkészíteni hegymászómotyóval. Mert a kortárs gyerekközösség egyáltalán nem a felnőtt világ kihívásaira készíti fel a gyerekeket. Az oo a felnőtt életre jobban felkészít, hiszen a felnőtt életre felnőttek között lehet felkészülni: a kortárs közösség erre nem alkalmas.Bár sokan kételkednek ebben, de az oo nem szeparál el a való élettől, hanem éppen hogy a való életben tart minden pillanatban!:) Hiszen otthon a való élettel találkozik a gyerek, és a szülei, meg a felnőtt ismerősök a személyes életpéldájukon keresztül jóval érettebb szocializációs mintát fognak a gyerek elé élni, mint egy csapat szocializálatlan hasonkorú gyerek.Igen, az oo-t lehet buroknak is felfogni. De ez a burok nem légmentes, fojtó burok, ami elsorvasztja a gyereket, hanem egy üvegházhoz hasonlít leginkább.Vannak negatív hatások, amik egy bizonyos kor alatt maradandó károsodást okozhatnak a növényben. Ha nem is károsodik, biztosan nem fejlődik olyan ideálisan, mint ahogyan fejlődhetne, hiszen a káros behatások elleni védekezés felemészti azt az erejét, amit a kiteljesedésre kellett volna fordítson.Az üvegházban viszont ideálisan fejlődhet, káros hatások nélkül. Az üvegház minden szükségessel rendelkezik, ahhoz, hogy a kispalánta benne erőssé fejlődhessen. És amikor erős, akkor már ki lehet ültetni a szabadba, NEM FOG NEKI ÁRTANI. A család is üvegház, és benne kellene tartani a gyerekeket, ahhoz, hogy ideálisan fejlődhessenek.:)
Virágot én is szeretem, de az oo-s megközelítése jelenleg inkább szakmai, mint szülői- én ezt érzem. Nagyon ügyes a szakmájában, tényleg le a kalappal, de nem kellene, hogy őt állítsuk mércének, amikor oo-ról van szó. Nem ő az etalon, amikor oo-ról van szó, mert az oo-ban nincsen etalon.:)Azért mondom ezt, mert az oo mindig az adott oo családról szól! A mi oo-nk eltér Virágékétól, meg másokétól. Virágéké is eltér más oo családokétól. Egyik oo család sem csinálja ugyanúgy, mint a másik, mert az oo az adott oo családról szól, nem egy általános standard-nek való megfelelésről.Mivel az oo családok ezer meg egy területen különböznek egymástól, így az oo is ezer meg egy-féleképpen működőképes. Sajnálom, hogy amit Virág csinál, az sok emberre úgy hat, hogy az illető túl nagy falatnak kezdi látni az oo-t, és azt mondja, hogy ő erre képtelen lenne.Pedig Virág nem azt mondja, hogy mindenki csinálja úgy, ahogyan ő teszi. Sem azt, hogy minimum úgy kell csinálni, mint ő, ahhoz, hogy valaki oo legyen. Az igazság az, hogy Virág úgy oo-zik, ahogyan NEKIK jó, s ezt figyelembe kellene vennünk.Virág beleviszi a szakmáját és beleteszi a személyiségét az oo-jukba: és az ő családjuk számára működőképes oo-t hozott létre. De ami nála működik, az egy másik oo családnál valószínűleg nem működne így. Mert a másik oo család nem Virágék családja.Nem jó konklúzió, ha arra jutunk, hogy Virág annyira tehetséges, hogy jobb, ha mi bele sem vágunk az oo-ba, mert mi úgysem tudunk őhozzá felérni- máshogyan pedig nem érdemes csinálni.MINDEN ANYA kapott erősségeket és használható adottságokat, s így megvan a képessége arra, hogy ráhangolódjon a családjára. Más kérdés persze, hogy sokan NEM AKARNAK ráhangolódni. De ettől még nem gondolnám, hogy ne lennénk képesek az oo-ra, ha megváltozna a mentalitásuk.Az oo elsősorban nem az oktatásról szól, bár sajnos nagyon gyakran erre hegyeződik ki a dolog az oo blogokon.Az oo rólunk szól! A családi kapcsolatokról, a növekedésről, a szeretetről, a formálódásról, egymás megtanulásáról, és az alkalmazkodásról! Ha egy szülő képes alkalmazkodni a gyereke igényeihez (és melyik szülő nem képes erre?), akkor belevághat az oo-ba.Tudom, hogy a pedagógusok egy része nem tudja helyeselni a tanárszemmel ‘képzetlen’, mezei anyák otthonoktatását. De azért azt is látni kell, hogy egy anyát semmiképpen sem a tanárdiplomája fog kompetens oo-vá tenni, hanem attól kompetens, hogy ANYA. Anya, aki képes a gyerekét megérteni, s a szükségeit betölteni.Van, amikor nem is előny a tanári papír, merthogy az oo ugyanaz, mint 30gyerek iskolás gyerek oktatása. Emiatt gyakran nagyon más megoldásokat igényel az oo, mint amikkel az iskolában találkozni lehet.
Hú, Eszti, ezek nagyon okos gondolatok, nekem nagyon tetszenek!
Bocsánat, de nem jól írtam az utolsó előtti mondatot. Így kellett volna:”Van, amikor nem is előny a tanári papír, merthogy az oo NEM ugyanaz, mint 30gyerek iskolás gyerek oktatása.” 🙂
OO-zni nem olyan bonyolult feladat, viszont állhatatosságot igényel. De az állhatatosság nem ahhoz kell, hogy tanárként tudjunk funkcionálni! Sokan félreértik ezt. A szülőnek nem kell meghasonlania és tanárszerepbe bújnia a szó iskolai értelmében. Mert az oo, bár otthonoktatás a nevében, de a gyakorlatban otthonTANULÁS.A gyerek otthon tanul, a szülő meg otthon kíséri, segíti őt. Nem a szülő adja le tantárgyanként az anyagot, és nem őhozzá alkalmazkodik a gyerek, mint az iskolában a atnárhoz. Hanem az oo szülő a gyerekkel tanul, és ő maga alkalmazkodik a gyerekhez. Később pedig mint egy mentor, mögötte áll, és csak tanácsolja a gyereket. Tehát szemben az iskolai tanárszereppel, az oo szülő nem irányít, hanem együtt mozdul. Ez azonban fejlődést igényel a szülő részéről: az oo arról is szól, hogy megtanuljuk a gyerekeinket, s ezt képzettségtől függetlenül minden oo anyának meg kell tanulnia.A legtöbb gyerek képes elsajátítani az önálló tanulás képességét még iskolába járva is. Mennyivel inkább működik ez otthon, ahol stresszmentesen tanulhat, és fesztelenül elmerülhet a tantárgyakban a maga tempójában. (És senki sem mondja meg, hogy minden nap minden tantárggyal foglalkozni kell).:)
Hogy hogyan kell nekiállni? (H. Mária kérdezteDöntésnek kell születni a szívben, hogy “ez a mi utunk”. Aztán jön az utánajárás, a hivatalok, iskolakeresgélés. Mindenképpen be kell iratkozni valahova, és félévente vizsgáznia kell a gyereknek minden tárgyból.A legtöbb iskola nem rajong az oo-ért, mivel utánuk nem jár fejpénz a sulinak, viszont a tanároknak időt és energiát igényel a vizsga, és ezért nem szívelik a magántanulóságot (hivatalosan ez a státusza az oo gyerekeknek).Bárki lehet magántanuló, de érdemes kooperatív iskolát választani, hiszen a féléves vizsgaélmény ezen áll vagy bukik. Megfelelő iskolát egy másik oo család tud ajánlani, és szerintem bármelyikünk örömmel meg is teszi ezt.:)Ha megvan az iskola, akkor jön a belső munka: számot vetni a forrásaimmal, lehetőségeimmel, szembe nézni a gyakorlati oo-val kapcsolatos elemi félelmeimmel, és magamban kitalálni, hogy mit és hogyan tervezem. Közben érdemes valaki oo-val felvenni a kapcsolatot, és kérdezni, kérdezni, kérdezni.:) De szem előtt kell tartani, mert fontos, hogy a saját családunkhoz alkalmazkodjunk, ne kezdjünk másokat egy az egyben lemásolni- az nem fog működni, vagy pedig azok már úgy nem MI leszünk.Alexandra, kedves vagy. KÖSZÖNÖM.:)
Én a családi iskolákat is helyesnek tartanám, ahol 4-5 gyerek együtt tanul. Kell a társaság és a verseny szellem, legyen húzóerő. Annak idején a 70-es években velem is meg lehetett volna oldani, hogy a szomszédban élő nyugdíjas tanító néni oktat. Jobb eredményeket értem el. Az iskolában visszahúzódó, gátlásos voltam. Az úttörő mozgalmat is utáltam, alig volt szabad időnk.Annyi előnyöm volt, hogy az ált. suliban olyan jó felkészült tanáraim voltak, akik gimnáziumban is megállták volna a helyüket. A régi osztálytársakat akik megnehezítették az életemet azóta is utálom, nem is köszönök nekik. Bencének egy más közösséget javaslok. Az élet sajnos nem habos torta, bárhol ki lehetünk téve az emberek rossz indulatának.
Huhh, elnézést, egy elég nagy technikai probléma miatt nem tudtam jönni eddig. Látom, Eszti jól belelendültél – köszi, hogy megosztottad a gondolataidat.
Sziasztok!Tegnap nem volt időm a kedvenc blogjaimat elolvasni, így aztán kimaradt Móni blogja is. Talán jobb is, emrt ma eléggé meglepődtem a bejegyzésen. :)))Ha lehetne, reagálnék én is egy-két dologra. Először is köszönöm Móninak a bizalmat, mi már váltottunk erről 1-2 mailt, tehát nem ért váratlanul maga a gondolat. Az, hogy a blogom ennyire középpontba került, az már inkább, de erről majd késöbb.Heni, ezt a feladatkiosztást már sokszor hallottam, miszerint a vilég az elvárások, a kihívások színtere, míg a család az elfogadásé. De ez szerintem nagyon nem állja meg a helyét. A családban igenis lehetnek elvárások, hiszen a gyereknek be kell ágyaznia, rendben kell tartania a szobáját, stb…mik ezek, ha nem elvárások? A világban kell küzdenie…hát igen, de nem mindegy, hogy mennyire van felvértezve erre a feladatra. Ma egy gyerek legkésöbb 3 évesen óvodába kerül, ahol bizony már küzdenie kell…ráadásul ott tölti napjának nagy részét, sokkal többet sokszor, mint otthon.Emlékeztek a népmesei hősökre? Visszatérő motívum, hogy egész nap csak lustálkodik, és még szopik 10 évesen is. Persze, ezeket nem szó szerint kell érteni ugye, de azt a bölcsességet mégiscsak jelzi, hogy a világban csak az lehet győztes, aki kellőképpen megerősödött már otthon. Nem ismerem személyesen Bencét, és nem tudhatom, mennyire tud megküzdeni ezzel a helyzettel. De egyáltalán nem biztos, hogy ez a küzdelem építi őt, pusztán azért, mert ez egy küzdelem. Lehetnek olyan küzdelmeink, amelyben alul maradunk. Alul maradunk benne évekig…ilyenkor muszáj valami megoldást keresni…
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Eszti, az összes hozzászólásoddal egytértek. 🙂 ebben a témában nem is fárasztom magam, mert szokás szerint nagyon jól összefoglaltad. 🙂
Virág, köszönöm. Már-már cikinek tartom, hogy ennyit írok, de nehezemre esik rövidebben megfogalmazni. Azért majd megtanulom.:)
Kedves Eszti, kifejezetten élvezem élvezem a hosszú hozzászólásaidat. Azért is, mert nekem akkor már nem kell annyit írnom, meg azért is, mert nagyon jól tudod megfogalmazni a lényeget! 🙂
Móni, én mindig szívesen olvasom a bejegyzéseidet, de a hiperaktív és a neveletlen kategóriák összemosása most egy kicsit érzékenyen érintett. Akinek csak egészséges gyerekei vannak, mert valahová máshová helyeződtek az életfeladatok hangsúlyai, fogalma sincs, mennyit küzd egy hiperaktív gyermek szülője és maga gyermek is a felszínen maradásért. Kívánom, ne is legyen, soha.Üdv: Andi
Kedves Andi, ne haragudj, ez így tényleg hülyén jött le. Csak nem tudom, hogy írjam. Mert a hiperaktív gyerekek is sok energiát kívánnak a pedagógustól, meg a neveletlenek is. De távol áll tőlem, hogy a hiperaktívakat neveletlennek tekintsem. Még egyszer bocsánatot kérek tőled is, és minden érintettől.
Nem haragszom, és köszi:)Ez egy nagyon messzire vezető kérdés. Mert pont a problémás gyerekeket nemigen engedik magántanulónak, mondván, kell a közösség, a tanárok egy része maga sem könnyen vállalja fel őket, és kevés a megértés a többi szülő részéről.Az egészséges gyerekek szülei szerintem többnyire akkor találkoznak hasonló érzésekkel, amikor valamilyen betegség, sérülés következtében a gyerek kiesik az iskolából egy-két hétre, nehéz pótolnia, ami kimaradt, és több türelmet igényel. A problémás gyerekek egész iskolai életüket így élik.Hosszú elmélkedéseket lehetne folytatni ebben az ügyben, még az egészséges oldalról is, amit felvetettél, én nagyon sokat harcoltam azért, hogy magántanuló lehessen a gyermek, tanárszülő ide vagy oda, a fentiek miatt nem kaptunk engedélyt.
Biztosan nem véletlen ám, hogy mostanában annyi anya gondolkodik oo-on… ahogy a világ állapota romlik, ahogy az emberek távolodnak az értékektől és Istentől, mi annál inkább szeretnénk szorosabbrafűzni a családi kötelékeket, ez így normális. Már rég nincs szó szocializálódásról ott, ahol gyerekek gyilkolnak heccből és pedagógusok uralkodnak védtelen gyerekek felett, ahol más akarja irányítani a te életed és a hátad mögött lerombolni azt, amit te építesz…Mónika, jól gondolkodsz és érzel, és ez még csak a kezdet:) Én sajnos “hagytam” egy gyerekemet kikészülni (hoszú történet, egyszer biztosan megírom okulásul mindenkinek), nem mertem ekkora lépést megtenni annakidején, de a mostani helyzetet pont ezért már nem engedem, egy hónapja nem járnak oviba a kicsikéim és folyamatban van a kérvényünk. Bár az ovi kisebb falat…:)) és hamarosan beszámolok róla! A lényeg, hogy egy szülő mindig érzi, mit kell tennie, de elég bátorságot kell hozzá gyűjteni, a megfelelő helyről:) és meg kell lépni!
kiseri, nem is tudtam: de jó, hogy ti is otthonoktatók lesztek!:)
Andi, nem tudok semmit a kérvényetek hátteréről, de engem meglep, hogy visszautasították. Ilyenről még nem halottam.Azok a magántanulók, akiknek egészségügyi vagy mentális problémájuk van, háromszoros fejpénzt jelentenek az iskolának, és annyival nem több munkát, mint amennyit egy túlterhelt osztályban naponta bejárva rájuk kell fordítani (ráadásul a gyereknek messze ideálisabb otthon a ti esetetekben is).Én nem értem, hogy miért nem kaptátok meg, de szerintem semmiképpen sem érdemes az ügyet lezártnak tekinteni. Vannak olyan iskolák, ahol megadják a magántanulói státuszt. Ezek az iskolák megtalálhatóak. Nem mindenhol állnak negatívan a magántanulósághoz, bár sok helyen igen. De hiszem, hogy lehet olyan kooperatív sulit találni Mo.-on, ami nektek megfelelne. Végül is, mivel félévente kell vizsgázni menni, gyakorlatilag bárhol lehet az országban. (legalábbis szerintem nem mindig célszerű a helyi iskolát választani, van, amikor egy jó iskoláért érdemes messzebbre is elmenni, hiszen nem napi bejárásról van szó)A mi sulinkban kérvényt sem kellet írni, mivel alapítványi az iskola, és van bizonyos létszámkeretük magántanulókra is. (Telefonon lebeszéltük az igazgatóval, hogy miért szeretnénk magántanulóságot, és azt mondták, hogy oké- nálunk csak ennyi volt)De vannak más iskolák is, ahol ez működik. Szerintem ne mondj le erről a lehetőségről, ha úgy érzed, hogy az oo lenne jó választás a gyerekednek.:)
Köszönöm, amit írtál, Virág! Jól esett. 🙂