Vártuk haza apát tegnap, nagyon-nagyon.
Hiába, no, nem szoktuk ezt meg, házasságunk elmúlt 15 évében (a gyerekek születésén kívül) egyszer volt példa arra, hogy két napnál hosszabb ideig távol voltunk egymástól, de az egészen más szituációban és céllal történt, annak lehetett örülni. Na persze, ennek is, hiszen legalább van munka, van bevétel, még ha nem is túl sok, de legalább van.
Vártuk tehát, hogy jöjjön már, és Nóra lányom ki is nézett egy jó kis tortát Tortaimádó honlapjáról, hogy megsüti az alkalomra. Többé-kevésbé voltak meg a hozzávalók, így az eredeti receptet némileg módosítva készült el a gesztenyetorta.
Közben apa telefonált, hogy indul haza, de úgy alakult, hogy szombat reggel már vissza is kell mennie. Onnantól kezdve, hogy ezt a gyerekeknek elmondtam, Zsófi vigasztalhatatlan volt. Potyogtak a könnyei, hogy de hát miért, de hát miért…Csak a pénz miatt??? – fakadt ki. Igen, mondtam, sajnos, a pénz miatt. – De hát van pénzünk!!! – nézett rám szinte vádlón, és arra pénzre célzott, amit a barátnőm adott kölcsön áthidalónak, erre a pár napra. – Van, de az nem elég… – mondtam Zsófinak, és az a beszélgetés jutott eszembe, amit nemrég Szilvivel folytattam arról, hogy igenis, jó, ha a gyerekek időnként szembesülnek azzal, hogy nem jön minden automatikusan, vannak idők, amikor az élet küzdelmessé válik, amikor nincs az, ami kellene – de vajon ez a szituáció hogyan csapódik le a gyerekben?
És eszembe jutott rabbiképzős ex-padtársam, Sanyi, aki 54 évesen ült be újra az iskolapadba, aki anno az ország egyik első vállalkozója volt, megjárt mindenféle mélységet-magasságot anyagilag. Na, szóval ő mondta akkor nekem (vagy öt éve), higgyem el, hogy kellenek a hullámvölgyek. Akkor épp egy hegy tetején voltunk, ment a szekér, volt pénz, és hitetlenkedve hallgattam, Sanyi, ne is mondj ilyet, elég volt akkor, amikor a gyerekek kicsik voltak, örülök, hogy abból végre kijöttünk. Pedig hidd el, mondta újra, nem marad ez mindig így. Szükségszerű, hogy az ember időnként egy kicsit padlóra kerüljön, ahonnan aztán újra fel lehet állni. És az a szép.
A hátam is borsózott, miközben hallgattam, és magamban mondogattam, Istenem, add, hogy ne legyen igaza, ne legyen igaza…
De Sanyi egy sokat tapasztalt ember.
Mindenesetre, várom a felszállóágat, néha meg is csap a szele, átsuhan rajtam az érzés, hogy jó lesz, menni fog, kijövünk ebből, már nem tart sokáig. Úgy legyen.
Amúgy a torta eszméletlen jó lett, tehetséges ez a gyerek.
Hozzávalók:
50 dkg gesztenyemassza
25 dkg cukor
15 dkg liszt
6 db tojás
5 dkg kakaópor
1 csomag sütőpor
5 dl tejszín
1 csomag Zselatin Fix
Először is sütött két tortalapot: egy gesztenyéset, és egy kakaósat.
Összekeverte a lisztet a sütőporral.
3 tojást kikevert 5 deka cukorral, hozzákevert 5 dkg gesztenyemasszát, majd a sütőporos liszt felét is hozzáadta. Egy 22 cm átmérőjű kapcsos tortaformába sütőpapírt tett, ebbe öntötte a masszát, és 180 fokos sütőben kb. 20 perc alatt megsütötte.
A másik lapot tulajdonképpen ugyanígy készítette, csak abba a gesztenye helyett 5 dkg kakaóport tett.
Amikor a lapok megsültek, nekilátott a krémnek: a tejszínt habbá verte a Zselatin Fixszel, és a végén belekeverte a maradék 15 deka cukrot. A gesztenyemasszát egy tálban villával fellazította, és jól összekeverte a hab 3/4 részével. A maradék 1/4 rész tejszínhab kellett a díszítéshez.
Innen már tényleg egyszerű volt, bár én a kakaósat tettem volna alulra, ő a gesztenyéset választotta, megkente a krém felével, rátette a másik lapot, és a maradék krémet elosztotta a torta tetején és az oldalán.
Nyomózsákba tette a tejszínhabot, és megdíszítette vele a kész művet.
Nem az elfogultság mondatja velem, tényleg jó lett.
Apát meg újra várjuk, jövő pénteken jön majd. Viszont most elvitte magával a laptopot, és így esténként skype-on tudunk csevegni. remélem, sokat könnyít a helyzeten.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Bölcs ember az a Sanyi, higgyél neki.Az pedig külön jó, ha a gyerekek ismerik a család anyagi lehetőségeit. Mi is mindig megbeszéltük velük, most is, felnőtt mind a három. Tanulnak, okulnak belőle. Nem lesznek pazarlók, igaz emberek lesznek. nem csak ettől, de attól is ahogy várják haza az apjukat. Olvasom napok óta amit írsz és néha elérzékenyülök rajta. Szeressétek egymást az a legfontosabb.
A gyerekekkel még kicsi korban meg kell ismertetni a család anyagi helyzetét. Az én fiam sem volt nagyravágyó. Mindig be tudta osztani kis zsebpénzét és ösztöndíját. Most diploma előtt engem hibáztat, hogy miattam kell sokat tanulnia. 22 éves barátját és közel 24 éves mostoha testvérét el tudják tartani a szülők. Ők otthon ülnek és kis hobbyjuknak hódolhatnak. Én ezt nem tartom helyesnek.
Igaza van Gondaanyunak, nagyon bölcs ember ez a Sanyi. Hullámvölgyek pedig mindig is lesznek. Sokszor nehéz kilábalni, de én arra gondolok, (már 25 éve) hogy egyszer minden megoldódik. Gyerekeinkkel mi is mindig megbeszéltük az anyagi problémákat is, sokszor értetlenül néztek, hogy “anyu mi nem vagyunk gazdagok??” de hát mindenünk megvan. Főleg, ha szeretet van, minden megvan. Vannak ismerőseink, akik dúskálnak a vagyonban, hát ők nem boldogok.
Majd elfelejtettem, a gesztenyetorta meg szuper!!
Nagyon ügyes a leányzód! Büszke lehetsz rá! – Ismervén a blogodat, volt kitől örökölnie! :))Kitartást kívánok Nektek a nehéz időszakhoz és a pozitív hozzáállás mindig segít! :)Szép estét!
Én nem tudok szépeket írni, de minden szavával egyetértek a hozzászólóknak és együttérzek veletek.
Úgy legyen, ahogy szeretnéd, Móni. Amúgy meg kérdéses, mennyit terhel az ember a gyerekre. Ákos fiam napokig ki volt bukva, mikor elromlott a kazánunk, és az ára miatt vergődtünk itthon. Egy darabig nem látszott raja semmi, aztán egy este teljesen kiborult a pénz miatt. Kiderült, hogy sokkal tragikusabban látja a dolgot, mint amilyen valójában. Szóval szerintem jó, hogy Zsófi tudja, mi a helyzet, csak nehogy többet képzeljen mögé, és túlpörgesse magát. Nekem őrületesen megható, hogy ennyire ragaszkodik az apukájához, és ezt így ki is mutatja. Ebből gondolom, hogy rendkívül érzékeny kislány lehet.
Én nagyon honvágyas kislány voltam – amikor még tanév volt, és lehetett várni a táborokat, amikor végre “meg lehet szabadulni” anyámtól, apámtól, akkor csodajónak láttam őket. Aztán az egyhetes táborban öt napot bőgtem, egy napon boldogan élveztem az egészet (mert közben arra gondoltam, hogy holnap már megyünk hazaaaaaaaaa). Azt gondoltam, ez a hülyeség felnőtt koromra elmúlt már belőlem. Aztán holnaptól megyek gyakorlatra, amit már vártam nagyon, hogy kipróbáljam, amit tanultam, de legszívesebben itt bömbölnék a sarokban, hogy mi lesz velem az én kis himpellérem nélkül, meg az én férjuram nélkül. Szóval, teljesen megértelek benneteket. De aztán meg annyira lehet örülni, és ilyenkor túllép az ember a heppeken, rigolyákon, eltűnnek, semmivé válnak, soha nem is voltak, és az is olyan nagyon jó!Azért kitartás! Olyan végtelenül hosszúnak tűnik ilyenkor egy hét…
Köszi mindenkinek a kedves, bátorító szavakat. A helyzet az, hogy így, hogy skype-on tudunk beszélni, így azért sokkal elviselhetőbb.És igen, ennek a szitunak is van varázsa, tényleg jól lemérhető, hogy szeretjük egymást, hogy igaz, noha tizenöt éve élünk együtt, mégsem örülünk az átmeneti “szabadságnak”…
Nagyon együtt érzek veletek. Bár mi még csak három éve vagyunk házasok, de ha a férjemnek vidékre kell menni dolgozni 2-3-4 napra, teljesen oda vagyok.