Örömök, könnyek

Zsófi, a mi kis jutalomgyerekünk, akinek érkezése közvetve e blog születéséhez is vezetett, hétéves lett. Az ő zsúrjára készítettem dobostortát; bár a műveletsor közben, úgy szombat este tizenegy magasságában vagy hússzor is megfogadtam, hogy soha többé, végsősoron örülök, hogy megcsináltam. Dobostorta kipipálva. Éééés, a fényképek tanúsíthatják, hogy a karamell is jól sikerült.

A zsúrt vasárnap délután 3 és 6 közé szerveztük, illetve ezúttal túl sok szervezés nem volt, de a vendégeket ekkorra hívtuk. Amúgy értekezésem a szülinapi bulikról a mai napig a legtöbb találatot hozza a google-ból… Szóval észt, azt tudok osztani a témában.

Az ünneplésbe némi szomorkodás is vegyült;  szombat este derült ki, hogy apa hétfőtől Bécsbe megy dolgozni, és majd csak pénteken jön haza. Bár családunk túlélése szempontjából ez a munka most úgy kellett, mint egy falat kenyér, Zsófi a hírtől annyira elszontyolodott, hogy előre sírni kezdett amiatt, hogy apa hiányozni fog neki egész héten. Ez főként a lefekvésekkor csúcsosodott ki, vasárnap már valóságos zokogásba torkollott az esti búcsúzó. Próbáltam vigasztalni, hogy ez ugyanolyan, mintha apa Pestre menne, pont csak annyira lesz messze, mire kibökte, hogy “de hiába jön meg pénteken, hétfőn majd megint elmegy….!” Meg “de most nem jön haza este”, a végső érve pedig az volt: “nem tehetek róla, sírok, én vagyok a családban a legkisebb!”

Nos, a vasárnap délutáni buli jól sikerült – dacára annak, hogy eleinte a hétéves kislányok eléggé tanácstalanok voltak, mihez is kezdjenek. És én is az voltam. Annak ellenére, hogy meglehetősen nagy rutinom van a szülinapi zsúrokban, nem jutott eszembe semmi, mivel foglaljam le őket. Mintha lebénultam volna. Kínomban a legjobbat találtam ki: leküldtem őket az udvarra. Jót rohangáltak a langyos őszi időben – amiről pedig már a magam részéről lemondtam. Utána meg Amerikából jöttünk-et játszottunk, és jókat nevettünk közben.
Apa hétfő hajnalban elment; az utolsó tízezresünket törtük ketté, neki öt, nekem öt, aztán majd csak lesz valahogy. Reggel már rám várt a feladat, hogy a gyerekeket eltranszportáljam az iskolába – ez az esetek zömében apa reszortja.

Tehát, én vittem a gyerekeket, Zsófit bekísértem az osztályába, és amikor elköszöntem tőle, sírva fakadt. “Hiányzik apa” – mondta. Hiába vigasztaltam, a sírás erősödött, és a gombóc az én torkomban is egyre csak nőtt. “Mennem kell” – mondta Zsófinak, megsimogattam, elindultam kifelé.
– Mi baja Zsófinak? – kérdezte gyanútlanul a tanító néni, és bizonyára nem számított arra, hogy egy sírva fakadó anyuka válaszol.
Menekültem kifelé az iskolából. Nem tudom, ki jött szembe, felvállaltam, bunkó leszek, nem köszönök senkinek.
És ma délelőtt végre nyugodtan, háborítatlanul  kisírtam magam.

A receptet amúgy a Macikonyhából vettem.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)