Ismétlés

Elnézést kérek mindenkitől, aki már olvasta, de ezt az írásomat még e blog kezdetekor, szinte az elsők között tettem közzé. Azért gondoltam, hogy most újra előveszem, mert egyrészt akkor még kevesen olvasták, másrészt épp a napokban láttam megismétlődni a szituációt egy ismerős családnál – és hát lehetséges, hogy közületek néhányan szintén ráismernek a helyzetre…

* * *

Azt hiszem, mindenki átélt már valami hasonló szituációt: a család vendégségbe, mamát látogatni, többnapos kiruccanásra indul – tulajdonképpen mindegy; apuka felöltözik és megborotválkozik uszkve három, plusz-mínusz két perc alatt, majd „A kocsiban várok” felkiáltással a családi jármű sofőrülésén foglalja el stratégiai pozícióját, és vár.

Vár. Vár.

Időközben a gyerekek is az autóba szállingóznak, és várnak.

Várnak. Várnak. És anya nem jön.

Aztán apa beküldi az egyik gyereket, felderítés céljából. Anya mindjárt jön. De még csavarók voltak a hajában.

Az idő lassan telik a kocsiban, a kölykök először csak szóban, majd tettleg is bántalmazzák egymást, mígnem apuka rendet tesz. Zilált idegeiről anyukáig hallatszó ordítása tanúskodik. És mikor már mindenki ideges, akkor, nos akkor – jön anya. Elnézésért esdeklő félmosollyal szalad a kapu felé, de ne, félúton visszafordul, valamit elfelejtett, apa őrjöng, a gyerekek egymásnak ugranak. „Mehetünk” – huppan be apa mellé az ülésre végül.

De mi is történik ilyenkor? Mi ez a generációkon átívelő, netán genetikailag öröklődő, csakis induláskor tapasztalható kényszeres tevékenység, amely ki tudja, hány évet vett már el eddig a mindenkori férfitársadalom életéből? Lássuk hát, mit mutatna a rejtett kamera; nézzük onnan, hogy apa elhagyja a bázist.

Tehát: anya felöltözteti a felöltöztetendő gyerekeket, aztán, amelyik az időközben odakészített kakaóval leissza magát, azt újra. Megfésüli a copfos kislányt, összekészíti az elviteles cuccot, egy jól hallható „végezteeeeeeem!” felkiáltásra a wc-be rohan feneket törölni, ellenőrzi az öltözékeket, és lehessentgeti az elkészült csemetéket a kocsiba, apához. Amelyik közben visszajön, hogy „anyaaa, nem láttad a …..-mat?” (kívánt tárgy behelyettesítendő), annak irányt mutat, és próbál ő maga felöltözködni végre. A harisnya persze a nagy kapkodásban elszakad, másikat kéne keresni, és közben sietni, tudja, hogy mindenki rá vár. Valamiért berohan a gyerekek szobájába, ekkor ájulásszerű érzés fogja el, villámgyorsan rendet rak. A fürdőbe érve kapkodva kimossa a fogrémmel összeköpködött, szappannal lefolyatott mosdókagylót, a tükörbe néz közben, és riadtan veszi észre, hogy a csavarók még a hajában vannak. Ezt konstatálja a felderítésre küldött gyerek is.

Kikapkodja tehát a fodrászkellékeket, átfésüli a haját, fogat mos. A konyhába térve gépiesen dobálja a mosogatóba az otthagyott bögréket és tányérokat, egy mozdulattal letörli az asztalról a morzsakupacokat, és ha már úgyis kézre áll, a partvissal gyorsan összehúzza a padlóra potyogott adagot. Nagyjából sikerül rendben elhagyni az otthont, ami azért fontos számára, mert akkor is neki kellene mindezt elvégezni, ha a hazaérkeztek. Így legalább nem ilyen jellegű munkával kell kezdeni majd.

Kimegy a lakásból – de visszalép mégis, szór egy kis eledelt halnak, teknősnek, kanárinak, amelyek beszerzésekor a gyerekek fogadkoztak, hogy gondjukat viselik, de végül rá maradt persze az egész állomány gondozása. Újra elindul, az udvaron lépked, látja, érzi, hogy pattanásig feszült idegekkel várják a kocsiban, de jaj, az összekészített szendvicseket a konyhaasztalon hagyta, nem teheti meg, hogy nem megy vissza értük…

Szalad már, mintha számítana az a pár másodperc, amennyivel előbb behuppan az anyósülésre, és csak azért mosolyodik el magában, mert eszébe jut, az ő anyja ilyenkor szokott rémülten felkiáltani: „te jó ég, a hajsütőt nem húztam ki!!”