A piac II.
Az előző rész folytatása.
Igyekeztem a fák alatt haladni, ameddig csak lehetett;ennek köszönhetően nem áztam bőrig, mire a piacra értem, noha az eső szakadt rendületlenül. Először szokásos zöldség-gyümölcs árusomhoz gurultam, nála vettem sárgadinnyét, barackot, paprikát, aztán megkérdeztem, nem tudja-e, hol vehetnék friss spenótot.
– Na, majd mindjárt megérdeklődöm – mondta, és hátrafordult az idős nénik csoportja felé. – Annus néni! Annus néni!
– Mondja, Zsuzsikám!
– Van magánál spenót?
– Van hát! – kiáltotta az ősz hajú asszony, és három zacskót is meglengetett az időnként megerősödő szélben.
Áttoltam a bringát hozzá, pontosabban hozzájuk, négyen álltak egy kupacban, kínálgatva saját portékájukat. Körberajongtak, babusgattak, kóstoltattak; “álljon be ide a ponyva alá, aranyos, ne induljon el ebben az esőben, mindjárt úgyis csillapodik” – mondták. Aztán meg:
– Nem visz egy kis szilvát? Kóstolja meg, nagyon finom! Tegnap is vitt valaki egy kilót, ma meg visszajött húszért, hogy ez ollyan finom!
– Nézze meg ezt a paradicsomot! Na, vegyen egyet! Ennek paradicsom íze van ám, ugye?
– Nem visz egy kis cukkinit? Tököt? Petrezselymet? Zellerlevelet?
– Vigye el ezt a csokor kardvirágot, kedveském, látja, milyen gyönyörű színe van?
Így aztán a spenót mellé még beugrott a bicikli kosarába másfél kiló szilva, egy kiló paradicsom, némi körte, a többit elhárítottam.
– Nekem is ilyen papucsom van ám – mondta Annus néni a lábamat nézve, amelyen vagány narancssárga, csillogós virágalakú díszekkel kirakott gumipapucsom virított -, csak az enyém halványlila. Nem is veszem föl, csak otthon járkálok benne. Nagyon kényelmes.
– Miért nem hordja utcán? Milyen divatos lenne…
– Azt, persze, meg a fejembe egy szalagos kalapot, aztán rajtam röhögne mindenki. Fiatalabb koromban sem voltam ilyen, most meg aztán még úgysem. Az ember nem tagadhatja meg magát.
Nos, ennyi vitaminnal és bölcsességgel megrakva mégiscsak elindultam haza; az ismerős gyümölcsárust még útba ejtettem. Családi vállalkozás, forgalmasabb napokon a szülők a már felnőtt fiaikkal együtt kint vannak, amúgy csak a két srác.
– Jaj, hát téged meg láttunk ám a tévében! – mondja az egyik. – Anyu mondta, jé, hát az meg ott olyan ismerős…
– Tényleg? Hmm… A vargánya mennyi?
– Kétezeröt. De te vihetsz kétezerért.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)