A piac

– El kell mennem a piacra spenótért. Szerinted esni fog? – kérdeztem a férjemet.
– Nem. Á, nem fog.
Biciklire pattantam, majd mintegy három perc múlva a lezúduló zivatar elől egy nagy, lombos fa alá húzódtam. A következő húsz percet ott töltöttem, és közben azon gondolkodtam, annak, hogy lassan egy hónapja rossz a kocsink, egészen jó hozadékai vannak. Például, lelassult egy kicsit az élet, felfedezzük a gyalogos és a kerékpáros közlekedés előnyeit. Rengeteg pénzt spórolunk: nemcsak a meg nem vett benzin miatt, hanem mert a bevásárlásokat is legfeljebb akkorára tervezhetem, amennyi holmit haza bírok vinni a biciklin. Szívesebben megyek a piacra is – mert biciklivel közelebb van, mint a nagyobb üzletek, és így a parkolás sem gond.
A piac…
Ötéves koromig a nagymamáméknál laktunk Veszprémben. A mama rendszeresen járt a piacra, legtöbbször már meg is jött onnan, mire én felébredtem. Aztán volt, hogy később indult csak, és olyankor néha elvitt  magával. A veszprémi piac hatalmasnak tűnt nekem, kedden és pénteken meg aztán különösen sok ember hömpölygött ott. A mama mindig mondta, “fogd a kezemet, mert ha elvesző, nem tudom, hogy talállak meg”. Na, onnantól kezdve aztán mindig attól rettegtem, hogy egyszer csak elveszem. A mamát sokan ismerték – a dózsavárosi kocsmáros felesége -, úgyhogy sokan megállították, aztán hogy van, Jolika, Joli néni, Jolánkám, és a mamának mindenkihez volt egy-két kedves szava, mert ő ilyen. Kedves.
Aztán egyszer, egyik kedd vagy péntek lehetett, összetalálkozott valakivel, és én elengedtem a kezét. Bámultam a tejesboltot, a zöldségeseket, és azt vettem észre, hogy ismeretlen derekak-fenekek zárnak körül, ismeretlen otthonkák nyomódnak az arcomba, és azonnal kétségbe estem: el vagyok veszve! Bőgni kezdtem, patakokban folytak a könnyeim.
– Hát te miért sírsz, kislány? – kérdezte egy idegen néni.
– A mama… elvesztettem a mamámat…
Ekkorra már ő is “megtalált”.
– Mi van, mi a baj?
– Azt hittem, hogy elvesztem…
– Itt voltam a zöldséges mellett, nem láttál?
Nem, nem láttam. De ez az élmény elhitette velem, hogy a piac félelmetes. Nem is nagyon szerettem soha, mindig zavarba hoztak a rám köszönő árusok a “vegyen, kedves, egy kis szilvát”-féle mondatokkal, úgy éreztem, tiszteletlen vagyok, ha nem válaszolok, ha meg válaszolok, kényelmetlen nemet mondani… Inkább nem jártam piacra. Na de pár évvel ezelőtt elszántam magam, és itt Keszthelyen rendszeres látogatója lettem az intézménynek. Nem valami nagy, viszont szerdán és szombaton sok-sok őstermelő jön a környékbeli falvakból, és nyáron a hét többi napján is el-eljövögetnek árulni páran. Hát ide indultam spenótért.
Mivel az eső nem akart szűnni, úgy döntöttem, nekivágok, mert hát mégsem tölthetem az egész délelőttömet a fa alatt. Bár, bevallom, ez a húsz perc magány akkor, ott, nagyon jólesett.

Folyt. köv.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)