Amikor ez az egész tévés szereplés felbukkant a láthatáron, a szerkesztő, Anita azt kérte, a forgatás során készítsek majd valamit együtt a gyerekekkel. Mivel nagyon utálom a képmutatást, először az jutott eszembe, hogy egyszerre öten nem nagyon szoktunk főzőcskézni (nem is férünk el), másrészt meg, hogy de jó, hogy ezt nem néhány évvel ezelőtt kellett tennem. Mert nem mindig ment ez így.
Az évek múlásával az ember alakul, változik, és átértékel dolgokat, amikor mondjuk valakije meghal, vagy olyan váratlan esemény történik az életében, amely akaratán kívül megállásra kényszeríti. Különös szerencse, ha megláthatjuk magunkat kívülről, és feltehetjük a kérdést: jó ez így? Van értelme a rohanásnak? Helyes az életemben ez a fontossági sorrend?
Amikor a nagyobb gyerekeim voltak kicsik, viszonylag sokat dolgoztam, sokat rohantam, a konyhában töltött időt a szükséges minimumra igyekeztem korlátozni: megvolt a jól bevált ételek nem túl széles köre, ezeket ismételtem kockázat nélkül. Pikk-pakk, fél óra, leves, második, ehetünk. Az, hogy a gyerekeket bevonjam, meg sem fordult a fejemben, ha ők ajánlkoztak, szinte mindig “leszereltem” őket valamivel, hadd végezzek, mindjárt készen vagyok, inkább majd játsszunk valamit, jó?
Sajnálom, hogy ezt a kérdést akkor nem gondoltam végig tudatosan; az utóbbi években látom, hogy az együtt főzés során mennyi minden átadható a gyerekeknek, és hogy esetleg még egészen mély beszélgetések is kialakulhatnak. Például, hazajön az ifjú az iskolából, és elhangzik a klasszikus kérdés-válasz:
– Na, mi volt ma a suliban?
– Semmi.
Aztán nekiállunk együtt készíteni valamit, és mondjuk, miközben közösen hámozzuk a krumplit, csak kiböki, hogy a Gyuszi ma is nagyon izé volt vele, mindig olyan csúnyákat mond, de a tanító néni nem hiszi el, mert a Gyuszi a legjobb tanuló, és amikor szembesítik azzal, amit mondott, teljes meggyőződéssel hazudja, hogy “Kicsoda?? Én???” És akkor elbeszélgetünk arról, hogy szerinte miért viselkedik így a Gyuszi, mit kéne tenni, hogy legalább vele ne legyen ilyen izé…
De nemcsak az élet nagy kérdéseinek megvitatása nagyon hasznos, hanem szimplán az élelmiszer-alapanyagokkal való megismerkedés is. Látják, hogyan éled a kelt tészta, milyen sorrendben kerülnek a lábasba a leves hozzávalói, megtapogatják a nyers húst, tudják, milyen a friss, ismerik a petrezselymet, a szezámmagot, a vöröslencsét, tapasztalják, hogy ha jó sokáig verik a tojást a cukorral, az szép habos lesz – és a végén finom süti formájában találkoznak vele. S mivel a saját munkájuk is benne van, szívesebben kóstolgatják, eszik meg az ételt, még ha eleinte kicsit idegenkednek is tőle. Azt pedig, hogy a munka tovább tart, hogy esetleg nagyobb kosszal jár, elviselem – cserébe sokkal többet kapok.
Ma már a két kicsit tudatosan igyekszem bevonni a konyhai munkákba; vagy együtt megyünk a piacra, ahol szintén jó sokat lehet tanulni. A két nagyobb meg inkább önállóan süt-főz: Bálint kísérletezgetőbb, impulzívabb, Nóra pragmatikus, receptkövető. Az alábbi baracklepényt tegnap készítette Váncza István klasszikus süteményeskönyvéből.
“20 deka porcukrot 15 deka vajjal és 3 tojás sárgájával elkeverünk, azután hozzáadunk 18 deka liszttel kevert 1 csomag Váncza-sütőport és a 3 tojás fehérjének habját. Vajazott tepsibe tesszük és tetejére 1-11/4 kg meghámozott, félbevágott, nem túlérett kajszibarackot rakunk ki, melyeket 12 deka cukornak és 1/2 csomag Váncza-vanilincukornak keverékével megszórunk. Közepes tűznél jól átsütjük, kihűlés után négyzetes darabokra vágjuk.”
A lisztből 5 dekát javaslatomra darált mandulával helyettesített. A közepes tűz 180 fok, a sütési idő kb. 30 perc volt. Nagyon finom lett.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Nagyon igazad van! Tényleg be kellene vonni a gyerekeket a főzésbe. Az én kisebbik lányom (6 és fél éves)is mindig szeretne segíteni, de sajnos nagyon rohanós időszakunkat éljük, így ritkán van rá lehetőség. Nagyobbik lányom (12 és fél) inkább önállóan szeret főzni, a szakácskönyvet csak elvétve használja. Így esett meg éppen tegnap este, hogy búzadarába “panírozott” rántott gombát vacsoráztunk. Elég ropogós volt 🙂 A tartármártás viszont nagyon jól sikerült, meg is dicsértem érte.
Nagyon bírom a kísérletezőket! Brillat Savarin azt mondta, “Egy új étel felfedezése több örömöt jelent az emberiségnek, mint egy új csillagé” – szerintem igaza volt…
A kilencéves lányom most kezdi “fölfedezni” a konyhát. Végre észrevette, hogy az étel nem mászik magától az asztalra! :)) Épp ma közölte velem, hogy akkor ő most meg szeretne tanulni főzni! A hatéves fiam már kb három éve “segít” főzni. Lehet, hogy szakács lesz belőle? 🙂 A kicsim (3 éves) még csak sütni szeret velem, mert akkor ki lehet nyalakodni a tálat! :)) Én szeretem, ha velem szorgoskodnak a gyerkőcök, de sajnos nem mindig van hozzá türelmem. Olyankor jönnek nálam is a kifogások…
Teljes mértékben igazad van. Azért imádok én is főzni, mert édesanyám, megszeretette vele. Játékosan, kedvesen, kedvet csinálva nekem
Rohanás mellett nehéz. Én még az utolsó hónapját élvezem a felhalmozódott szabimnak, így szinte mindig együtt főzünk a gyerekekkel.
A pici fiú lelkesen kóstol, és maszatol, de a 4,5 éves nagylányom ügyeskedik. Ma pl. palacsintát sütött. Kimértem a hozzávalókat, ő összekutyulta, én mertem a palacsintasütőbe, ő fordította, kicsúsztatta, tölteléket bekeverte…
Ügyesen paníroz, eligazodik a konyhában. Apósomék szomszédja nagyon megdicsérte, mikor nokedlireceptet cserélt velük a kisasszony, hogy ő hogy is szokta készíteni 😀
Vera
Aranyos lehetett:))
Én már nagy gyerek vagyok, de mai napig főzés közben beszéljük ki anyuval a fontos dolgokat 🙂 Mondta is, hogy milyen érdekes, milyen sokat tanul tőlem – ő inkább gyorsan szereti letudni a főzést -, például tőlem tanulta meg feldobni a palacsintát :)))
Bocsánat ha nem a tárgyhoz tartozik szorosan, de az oldaladhoz csatlakozó Családtámogatás címszó alatt ismertetett juttatások a hónap végétől alaposan megváltoznak. Nem előnyükre.
Még egyszer bocs.
Köszi! Utánanézek..
Megfontolandó nagyon, amit írsz.
Nekem 5 gyermekem van (igaz a legkisebb még nagyon kicsi), de engem zavar, ha főzés közben segíteni akarnak. Tudom, nem így kellene lennie, de egyedül gyorsabb és tisztább…
Gondolkodásban már készítem magamat, és kis lépésekkel fogom kezdeni, mert még nekem is meg kell szoknom. Én nem emlékszem, anyummal főztem-e, de az biztos, hogy időnként egyedül is hagyott érvényesülni a konyhában.
Engem sosem zavart a lányom a konyhában! Most már 5 éves lassan, de rengeteg mindent tud, és szerintem feleannyi mindent enne meg (=lenne válogatós) ha nem látná miből, hogyan készül. Nálunk nem magánterület a konyha, már egész piciként bevontam amibe csak lehetett, és nem az együttfőzés kedvéért, mert néha valóban inkább hátráltat :-)) , hanem azért, hogy megismerje az alapanyagokat, tudja hogy mi miből készül. Mindent meg akar kóstolni, mindent megszagol. Persze erőltetni nem kell, valaki nem ennyire fogékony a konyhai dolgokra, de szerintem nem szabad a gyerekeket kizavarni a konyhából, még ha láb alatt vannak sem. MINDIG van olyan feladat, amit ők is el tudnak végezni, kortól függetlenül.
Igen, ez így elméletben igaz, és egy gyerekkel abszolút kivitelezhetőnek is gondolom. De amikor két-három gyerek tevékenységét kell koordinálni… hát, az néha bizony idegeket próbáló feladat, ha nem született valaki óvónőnek.