Tegnap egy budapesti ismerősömmel beszéltem telefonon. Hogy vagytok? – tette fel az ilyenkor szokásos kérdést.
– Á, fáradtan… – sóhajtoztam válaszul. – Most jöttünk fel a strandról, én nagyon utálom, de tudod, a gyerekek miatt muszáj lemenni…
– Nem értem, hogy van ez, hogy akik a Balatonnál laknak, utálnak strandra menni. Mi lenne veletek, ha cserélnénk?! Majd vágyakoznátok a strand után, azt hiszem…
Egész délelőtt ez a párbeszéd járt a fejemben. Meg hogy hogyan lehetne elmagyarázni a 35 fokos lakásban, benn, a betondzsungelben kukuló fővárosinak, hogy bizony a strandolás is képes terhes kötelességgé válni? Figyeltem magamat, ahogy a pléden olvasva reagálok történésekre: idegesít, ha gyerek sikít a közelben. Idegesít, ha vizes kölykök rohannak el mellettem, jól lefröcskölve felhevült testemet és a könyvemet. Mérhetetlenül zavar, ha egy fiatal párocska ott nyalja-falja egymást a közelünkben, mintegy metakommunikálva, hogyan lesz a kisbaba. Nem szeretem a tömeget. Meg a strandolás előtti összezsúfolódott feladataimat; legyen reggeli, pakoljak el, és mire hazajövünk a strandról, legyen ebéd is. Egyszerű lenne, hogy majd ott eszünk valamit, de egyben meglehetősen költséges is. Úgyhogy egyelőre ezt életmódszerűen űzni nem tudjuk.
Persze – és ezért mondom, hogy álszent ez a nyavalygás -, annál azért csak jobb, mint hogy teszem azt a második kerületben, egy bérház harmadik emeletén “élveznénk” a nyarat, a forróságot árasztó aszfalton vonszolnánk magunkat a Millenáris Parkig, mert ott van a legközelebbi játszótér, ezer gyerekkel… Akkor, hét évvel ezelőtt, amikor rövid ideig részünk volt ebből, bizony, visszasírtam a strandot. Most már emlékszem.
Ezért eltökélt szándékom, hogy a fanyalgás helyett mostantól élvezni fogom a strandolást, a zavaró tényezőket pedig kizárom, vagy átértékelem magamban.
Már csak ezt az ebédfőzés-dolgot kellene valahogy okosan elrendezni. Estére kéne időzítenem, amikor a levegő is enyhül egy kicsit, de olyankor általában már eldőlök a fáradtságtól, nincs kedvem nekiállni. Ma az történt, hogy Nóra lányom nem jött velünk délelőtt, ezért telefonos segítségemmel elkészítette a bolognai spagetti mártását. Amikor 11 óra után hazaértünk, már csak a tésztát kellett kifőzni. Aztán a hűtőben turkálva kezembe akadt egy zacskó zsenge sárgarépa, anyukám hozta még, amikor két hete hazatranszportálták a fiúkat. Meg is pucoltam az összeset, és fantasztikus currys-petrezselymes sárgarépalevest főztem belőle, nagyjából tizenöt perc alatt.
Lehet még tenni bele egy kis apróra vágott chilit, bár csak jobban folyik tőle az ember hátán a víz…
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
